asztalos, méhkaptár készítő – Domini Stolarija D.O.O., Szerbia (Vajdaság)
A gyermekkorát a nagypapája asztalosműhelyében töltötte, nem volt kérdés, hogy ezt a szakmát választja, de közben, bár öntudatlanul, már középiskolában vállalkozott: a barátaival együtt belecsöppent a rendezvényszervezésbe. Számos kanyar után visszaért az eredeti foglalkozásához, és a 24 éves korára felépített cége megtalálta az ideális piaci rést: a térségben elsőként méhkaptárakat kezdett gyártani.
Hogyan lehet önkéntelenül vállalkozni?
Középiskolás voltam. Megüresedett a nagyszüleim háza, ide szerveztem egyszer a barátaimmal egy születésnapi partit. Aztán még egyet és egyre többet. Egy idő után úgy működött, mint egy szórakozóhely.
Szedtetek belépőt?
Igen, és alkoholt is árultunk, bár ez illegális volt. Az a lényeg, hogy elterjedt a híre és népszerű lett, egy idő után mindenki ide akarta szervezni a születésnapját.
Egy pillanatra lassítsunk le az illegális értékesítésnél.
Bejelentettük a rendőrségen előre. Azt mondtuk, buli lesz nálam.
Mint egy tüntetést?
Igen, de ezt nálunk nem veszik túl komolyan, 100 személyig házibulinak minősül. A göngyöleget bizományba vettük meg a nagykereskedésben, a hifit béreltük. Egy fillérünk sem volt, mégis vállalkozás volt ez, tudatos márkaépítés. Wertháznak neveztem el az intézményt, középiskolákban és helyi diszkókban osztogattuk a meghívókat. Csak ajánlással lehetett bejutni, aki becsöngetett, de senki nem tudott jót állni érte, azt hazaküldtük. Így pár év alatt kialakult a keménymag, olyan 80 ember. És rendszeresen csatlakozott pár új arc.
Egyszer csak jövedelmezővé vált?
Igen. Sok volt a béren kívüli juttatás, egész évben minden szervezőnek rengeteg ingyen buli, és sörtől a koktélokig is minden ital ingyen volt! Viccen kívül, ami bejött, azt invesztáltuk. Illetve megvettük végre a saját akusztikus berendezésünket, kiegészítőket.
Ekkor döntötted el, hogy vállalkozó leszel?
Azt mindig tudtam. Csak az volt a kérdés, pontosan miben. Asztalosnak tanultam, ez családi indíttatás. Az kiderült, hogy a rendezvényszervezéshez értek, de ezt feladtam az asztalosműhely miatt. A kamaszkori vállalkozás túl nagyra nőtt, már minden szórakozóhelyen ismertek minket, én pedig fordulóponthoz értem. Döntenem kellett, vagy hivatalossá teszem, vagy abbahagyom. Úgyhogy a bútorfaragást választottam. De még éveken át bérbe adtam a házat születésnapokra. Pontosabban tulajdonképpen az első felépített márkámat.
Tehát iskolás korod óta saját magad főnöke vagy?
Nem, húszévesen alkalmazott lettem, de valójában akkor is három állásom volt: délelőtt parkolóőrként dolgoztam, délután asztaloskodtam otthon, hétvégenként két születésnap erejéig folytattam a rendezvényszervezést. A családunk műhelye viszont, gyermekkorom színhelye, sajnos hamarosan csődbe ment.
Így hát gondoltál egyet, és életet leheltél bele egy igen ritka termékkel, ami a méhkaptár?
A méhészetet megreformálni az egyik hosszú távú célom, de nem így történt. A műhelyt én megmenteni nem tudtam, új céget kellett alapítanom. Kezdetben ablakokat és bútort gyártottunk, és nagyon kevés munkánk volt. Hogy télire is legyen feladat, guglizni kezdtem, és arra jutottam, hogy szükség van kaptárakra nagy tételben. Ezek után mézvásárokra kezdtem járni, megismerkedtem a nagyágyú termelőkkel.
Hogy nézett ki ez a piaci rés pontosan?
Két dolgot láttam: kevés a kaptár, illetve hogy az is mind délről érkezik. Vagyis hogy magyar gyártó szinte nincs. Azóta többen vagyunk, de közben én lettem a legnagyobb.
Mi adta az ötletet?
Volt egy asztalos méhész a faluban, aki elköltözött Erdélybe, ezzel megszűnt a kínálat. Azonnal elmentem egy méhészeti eszközkiállításra egy kaptárral, mindjárt sokat rendeltek. A következő lépésben rengeteg méhészt látogattam meg személyesen, elbeszélgettem velük.
Laikusként azt hinném, nem utolsó az sem, hogy egy kaptárat lényegesen könnyebb és gyorsabb létrehozni, mint egy négyfiókos kredencet.
Lényegesen könnyebb, de az engem is meglepett, hogy a kaptárakat feltétlenül bútorminőségben kell elkészíteni. Igaz, most már kredencet is tudnék szériában gyártani.
A kaptárgyártás visszahat a hagyományos munkafolyamatokra?
Nem gondoltam volna az elején, milyen sok felszerelés kell hozzá. De hát ilyen a vállalkozás, rengeteg dolog csak menet közben lesz világos. Arról nem is beszélve, amikor elrontunk valamit a folyamat közepén. A nagypapától megörökölt szerszám nem kevés, de azok közül is sokat fel kellett újítani, és sok mindent kellett venni ahhoz, hogy most a nyolcszorosát gyárthassam a négy évvel ezelőtti mennyiségnek.
Ebben a cégben is voltak barátok?
Igen, osztálytársakkal kezdtem. Ma már más a csapat, és olyan is van, akit az első cégből vettem át.
Hol tanultad meg a technikát?
A kaptárokét? Teljesen autodidakta módon. Körülnéztem a neten, de fontosabb, hogy mindig minden megoldást méhészetben teszteltünk.
Milyen élethelyzetben lehet szükség új kaptárra? Úgy képzelem, aki méhészkedik, az már beszerezte a sajátját, így nem célcsoport.
Dehogynem, amortizálja az időjárás, a szállítás, összeragasztják propolisszal a méhek. A családok szaporodnak, szélesíteni kell az állományt. Szóval fogyóeszköz.
Idáig mi volt a legnagyobb meglepetés?
Például hogy nem mentünk tönkre az első évben. Gyorsan találtunk partnereket és vásárlókat, még külföldön is. Illetve az utóbbi időben feltűnt, hogy képes vagyok motiválni az embereket. Ez tényleg meglepett!
És a legnehezebb?
A havi bérek nem maradhatnak el, ezért olykor kölcsön kellett kérnem. Néha még arra is, hogy a kölcsönt törlesszem.
És mi az, amit semmiért nem adnál a vállalkozásban?
Szeretek sokat dolgozni, és azt, hogy látom is a munkám gyümölcsét. Kiélhetem a problémamegoldó képességem. Be tudom osztani úgy az időmet, hogy új embereket ismerjek meg, egyben ápolhassam a meglévő kapcsolataimat. Új dolgokat tanulok. Jó érzéssel tölt el, hogy több falubeli fiatalnak munkát adok, és remélem, egyre többnek. Szeretem, hogy összetartó csapat vagyunk, akiket ugyanaz a cél tart együtt: a fejlődés vágya.
Kommentek