Rizmajer Róbert

Kőszobrász-restaurátor - RizmajerArt

Néhány művész elvarázsolt világban él, Rizmajer Róbert mégis kőszobrász-restaurátorként vállalkozást alapított. Az indulás neki is varázslatos volt: egy véletlen telefonhívással kezdődött az egész, hogy aztán a nehézségeket legyőzve három évvel később már saját cége élén állítsa helyre a körülöttünk lévő szépséget. Azt vallja, hogy egy vállalkozónak nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is kell gondolkoznia. Ha pedig kimeríti a mindennapi hajtás, az alkotásban találja meg a nyugalmat.

A művészekről sokakban az a sztereotípia él, hogy elvarázsolt világban élnek, te mégis vállalkozó lettél. Ez nem ellentmondás?

Valóban, nem ez az elterjedt nézet. Úgy gondolom, hogy a szobrászatban az alkotás iránti vágyamat élem meg, a restaurálásban pedig azt a folyamatot szeretem, mikor a kezeim közt újjáélednek a régmúlt alkotásai.

És a restaurálás hogyan segített abban, hogy vállalkozó legyél?

Úgy, hogy általa több lettem, mint egy szobrász. A Képzőművészeti Egyetem kőszobrász-restaurátor szakán kémiával, fizikával, analitikával és anyagismerettel is foglalkoztam, ezáltal tágult a látóköröm, bővültek a lehetőségeim. Restauráláskor műemléki épületeken is tevékenykedhetek, a szobrászatban pedig létrehozhatom a saját koncepcióimat.

Honnan jött az inspiráció?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a családunk évtizedek óta a kőfaragással és a kő megmunkálásával foglalkozik. Elevenen él bennem az a gyermekkori emlék, amikor a szüleim elvittek Asztalos György kőszobrász-restaurátorhoz, akihez nagyon jó barátság fűzi őket. Egy ilyen látogatás alkalmával ragadott magával az a hangulatos miliő, amit a házában és a kertjében láthattam. Azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy én is ezzel szeretnék majd foglalkozni.

A családi hagyomány is rányomta a bélyegét a pályaválasztásodra?

Édesapám kőfaragó, nagyon sokat köszönhetek neki. Egy fiatal vállalkozónak nehéz mindent beszerezni: műtermet, szerszámokat, nekem ez adott volt, így talán könnyebben tudtam elindulni a pályán, mint a kortársaim.

Kanyarodjunk akkor vissza oda, hogyan lett ebből vállalkozás.

Teljesen véletlenül, egy telefonhíváson múlt az egész. Éppen egyedül dolgoztam az egyetemhez tartozó Epreskertben, amikor megcsörrent a telefon. Szekszárdról keresték az egyik mestert. Mivel ő nem volt ott, csak annyit mondtam, hogy végzős hallgató vagyok, és megadtam az elérhetőségét.

Az ars poeticám az, hogy maradandót hozzak létre az utókor számára, és aki rápillant egy-egy alkotásomra, az eredeti szépségét lássa meg benne.

És mégis te kaptad meg a munkát?

Sajnos egy tragédia is közbeszólt, akit megbíztak, váratlanul elhunyt. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, sőt, úgy is beszéltük meg, hogy majd együtt fogunk dolgozni a szoborcsoporton. Így viszont egyedül kellett helyt állnom, ami azt is jelentette, hogy számlát kellett adnom, és ezért ki kellett kérnem az engedélyeket, hivatalossá téve a munkálatokat. Elkezdtem sodródni az árral.

A vállalkozás nem vesz el túl sokat az alkotásból?

A vállalkozással kapcsolatos teendők sok időt és energiát igényelnek. A vállalkozás buktatói engem is elértek, de az élet hozta magával a tapasztalatokat. Mint általában mindenki, én is befizettem a tanulópénzt. Mindösszesen három éve dolgozom, de már céget kellett alapítanom. A munkálatok gyorsan követték egymást. Részt vettem a Margit híd felújításán, a Mátyás templom rekonstrukcióján, Szekszárdon a Kálvária szoborcsoporton, illetve Kecskéden a Szentháromság szoborcsoporton. Jelenleg a kaposvári vasútállomás felújítását irányítom. Önálló alkotásaim közt megemlíteném Újhartyánban a sváb betelepülési emlékművet és Örkényen Örkény István első köztéri szobrát.

Mennyire jellemző a szakmádra a vállalkozói szellem?

A művészekre nemigen jellemző, én azonban ambiciózus vagyok. Az egyetemen ezen a szakterületen mindösszesen tízen voltunk, a többség múzeumokban helyezkedett el, a nyugodt életet választották.

Te miért döntöttél máshogy? Kell ehhez egy másfajta személyiség?

Valamilyen szinten talán igen. Nem mindenki bírja az ezzel járó hajtást, de ha már megszokod, nem tudsz visszalépni. Nem mondom, hogy nem vágyom arra, hogy egy kis műteremben dolgozzam, de a nagyobb projektek lefutása után erre is fordítok időt. Ilyenkor egyedül vagyok a műteremben, ahol bekapcsolom a zenét, kizárom a külvilág összes neszét, és minden energiámmal az alkotásomra koncentrálok. Ily módon megnyugszom, visszatér az életembe az egyensúly.

Nem szoktál megjegyzéseket kapni, hogy túl fiatal vagy?

Dehogynem, főleg az alkalmazottaktól. Én viszont úgy gondolom, az, hogy ők a kényelmesebb utat választották, nem az én saram. Én a céggel együtt azt is vállaltam, hogy naponta 15 órákat kell dolgoznom.

Visszagondolva az elmúlt három évre, mi volt a legnehezebb?

A dokumentációk elkészítése. Nem szeretem, mert sok időt igényel, alkotni és létrehozni jobban szeretek, mint a monitor mögött ülni és leírni mindazt, amit valóra váltottam. A legnehezebb viszont ebben az elmúlt három évben a családomtól való távolság. Ikerlányaim egyévesek múltak, szomorúsággal tölt el, hogy nem lehetek mindig velük, és állandóan lemaradok a történésekről.

Van olyan alkotásod, amire különösen büszke vagy?

Minden munkám boldoggá tesz. Az a vállalkozó vagyok, aki maximálisan arra törekszik, hogy a megrendelői elégedettek legyenek. Fontos számomra, hogy kiváló anyagokkal dolgozzam, mert lehet rossz minőséget létrehozni, de nem érdemes. Egy vállalkozónak azonban nemcsak a jelenre, hanem a jövőre is gondolnia kell.

Az én munkám nagy felelősség is, sokan nem gondolnak bele, milyen hatással bír a környezetre. A restaurátorokat nem véletlenül nevezik a műtárgyak doktorának. A helyreállított alkotás növeli az adott régió turisztikai vonzerejét, és az élénkítheti a gazdaságot.

Az ember egy olyan teremtmény, aki nemcsak képes a szép felismerésére; hanem arra is, hogy megalkossa. Az ars poeticám az, hogy maradandót hozzak létre az utókor számára, és aki rápillant egy-egy alkotásomra, a valódi szépségét lássa meg benne.”