ügyvezető, tulajdonos – S.M.T.R. Zupčanik, Szerbia (Vajdaság)
Az egyedi pótalkatrészeket gyártó családi céget az ikerfiúk vették át. A szerbiai Adáról a New York-i metrókocsikba is kerülnek alkatrészek, miközben a vállalkozást úgy kellett felépíteniük, hogy a háború miatt mindig szükség volt egy B-tervre. A „nincs túl kemény anyag, csak gyenge esztergályos” mottó pedig minden körülmények között működik.
A családi céget 1983-ban édesapád indította a szerbiai Adán. Mi történt, mikor a NATO bombázni kezdte az országot 1999-ben? Hogy úsztátok meg?
Középiskolások voltunk – többesszámot használok az ikertestvérem miatt. Három nappal a bombázás előtt apunak szólt egy jóismerős, hogy baj lesz, de a határok még nyitva vannak. Útnak is indultunk Mórahalomra, Szeged mellé. A szüleink itt ’93-ban vettek egy házat, még a jugoszláv háború miatt akartak egy helyet, ahova mehetünk, ha menni kell. Jelentkeztünk Szeged legjobb műszaki szakközépiskolájába, és másnapra fel is vettek. Apu és anyu maradt otthon. Amikor a bombázás megindult, a határt lezárták.
A hadsereg lefoglalt valamit a cégtől?
Nem, illetve bocsánat, elkértek egy aggregátort!
Veletek mi lett?
Telefonon tartottuk a kapcsolatot a szüleinkkel, a bombázás után dönteni kellett, hol folytatjuk. Őszintén szólva, láttuk a különbséget a két iskola között. Maradtunk Szegeden. Többet adott, ötödévre is maradtunk, mert a szakmai képzés fontos volt. Az egy dolog, hogy mi iskolába jártunk, de hétvégén ültünk is a kocsiba, jöttünk haza és kaptuk is a címeket aputól, kinek mit kell megcsinálni. Két napot dolgoztunk, mentünk az ügyfelekhez, és hordtuk az árut.
Teljesen egyértelmű volt, hogy hazamentek és átveszitek a céget?
A cégnek vége lett volna különben. A szüleink idősek voltak, és az egészségük is gyengült akkor már. Mi ebben nőttünk fel, 14 évesen már én tanítottam be a fogazó gépre a munkásokat.
Miért kezdtetek el a fogaskerekekkel foglalkozni?
Édesapám 20 évig dolgozott az adai szerszámgépgyárban, 20 évig volt egyéni vállalkozó – 2003-ban vettük át tőle. Nyolc munkása volt, 35 gépe, közepes méretű, mondhatni átlagos cég volt az övé. Az első volt, aki otthagyta a gyárat, ahol akkor rekordfizetések voltak, csodaszámba ment, hogy kilépett. Később sokaknak segített anyagilag, munkával, ezért igazán megbecsült ember lett. Apu csak fogazással akart foglalkozni, és ez különleges volt, de kevés is, bővíteni kellett, 2003-ban 4-5 alvállalkozóval dolgoztunk. Ezt kellett nekünk leépíteni, hogy mindent egy helyen tudjunk készíteni. Így rövid határidővel jó minőségben tudunk dolgozni, nem függtünk mástól.
A 80-as évek Szerbiájában, hátrahagyva egy jól fizető gyári állást, megérte vállalkozást indítani?
Az elején talán nem, legalább is anyagilag, később mindenképp bejött. Legfőképpen a megbecsültség miatt. Apám ismert ember lett, nem egy a 2500 munkás közül. Vállalkozóként rengeteg ember problémáját oldotta meg.
Mi volt, amiben megláttátok a kitörési lehetőséget?
A sorozatgyártás a legegyszerűbb, itt gondolkozni sem kell, csakhogy ilyen megbízás az elején nem nagyon volt. Az egyedi gyártásnál minden darab külön technológiát igényel, nagyon problémás. Mi ezt örököltük meg, de olyan szintre fejlesztettük fel, mintha sorozatot gyártanánk az egyedi alkatrészekből. Ez nekünk ma már rutin. Több mint 120 gépünk van, 33 emberünk.
A növekedésetek minek köszönhető? Külföldi ügyfelek, vagy egyszerűen ekkora a potenciál a szerb gazdaságban?
Érdekes, de a válasz: egyik sem. Egyrészt: olyan dolgot csinálunk, amit mások nem, vagy nem szívesen. Egyedi pótalkatrészre más nem állítja be a gépet. Komplex szolgáltatást nyújtunk: egyszerre esztergálunk, fogazunk és hőkezelünk. A vevő mindent megkap egy helyen. A másik összefügg a gazdasági helyezettel. Nyugaton van pénz, nem foglalkoznak a javítással, vesznek újat. De nálunk nincs pénz. Az emberek az utolsó kis valamijüket is megjavíttatják, hátha olcsóbb. Ebből a sok javításból rengeteg munkánk van. Abban látok még lehetőséget, hogy amit itt olcsón megjavítunk, azt szállítsuk Nyugatra, ahol a javítás amúgy drága, nem feltétlenül éri meg.
Titeket a testvéreddel mi vonzott erre a pályára? Az üzlet vagy a műszaki érdeklődés?
Inkább az utóbbi, hiszen tényleg beleszülettünk ebbe. Nem is tudom, mikor kezdtük a szakmát, amióta az eszemet tudom, mindig a műhelyben voltunk.
Milyen ma vállalkozónak lenni Szerbiában?
Nem egy aranyélet, de nem is mondom, hogy rossz lenne. Az anyagi háttér megvan, ezért megéri csinálni, és ott van az is, hogy az embert tisztelik, ismerik. Bárhova megyek, többen tudják, én ki vagyok, mint akiket én ismerek.
Együtt dolgoztok az ikertestvéreddel, sőt szinte mindent együtt csináltok. De két cég van.
Édesapámnak és édesanyámnak is megvolt az egyéni vállalkozóija, azt vittük tovább, mikor nyugdíjba mentek (az egyéni vállalkozó Szerbiában inkább cégforma – a Szerk). Aztán ott volt a kérdés: ki lesz a munkás és ki a főnök? Úgy döntöttünk, jobb, ha két cég van inkább! (nevet) De úgy intézünk mindent, mintha egy vállalkozás lenne, sőt, mintha egy család lennénk. A mai napig közös a kasszánk, közös a pénztárcánk. Nem azt mondjuk, hogy ez az én autóm, hanem, hogy a mi autónk.
A család hogy viseli?
Nehezen, de azért külön élünk, a feleségen nem osztozunk! (nevet) A gondolkodásunk ugyanaz, a céljaink közösek, de sok mindenben különbözünk.
Mi az, amit még el akarsz érni a cégeddel?
A vállalkozás a régi családi házból nőtt ki – minden évben annyit bővültünk, amennyit a pénztárcánk engedett. Fontosnak tartjuk, hogy csak annyit költünk, amennyi pénzünk van. Amit mi építettünk, az a miénk, bármi történik – és utóbbira azért volt példa mifelénk. Vásároltunk az ipari zónában egy telket, ahova új gyártócsarnokot akarunk felhúzni, ami az európai szabványoknak is megfelel (90-120 millió forintos beruházás lesz). Eldöntöttük a testvéremmel, hogy ezt megcsináljuk. Lehetőségünk van pályázni, ez nálunk új dolognak számít. Ha sikerül, akkor egy-másfél év alatt meglehet, ha nem, akkor lehet, hogy eltart 10 évig. De megcsináljuk akkor is.
Milyen Szerbiában magyarként vállalkozni?
Magyar környezetben nőttünk fel, nem volt szükségünk a szerb nyelvre. Ezért azt mondtuk, hogy nem várjuk meg, míg elvisznek katonának, hanem jelentkeztünk, hogy mennénk, legyünk rajta túl minél előbb! A többség is azért jelentkezett, mert ott tanult meg szerbül. El kellett fogadtatnunk az emberekkel, hogy nem vagyunk hülyék, csak nem beszélünk úgy szerbül. Ezután vettük át a céget egy olyan szakmában, ahol a gyakorlati tapasztalat a legfontosabb, ahol az öreg mester az érték. Fiatalon, helytelen szerb tudással kellett bebizonyítanunk, hogy mi vagyunk az okosabbak. Ez volt a kihívás, de megoldottuk. Mert mit is csináltunk? Dolgoztunk becsülettel, úgy, ahogy „köll”.
Kommentek