Alexa Zsolt

Alapító, ügyvezető, vezető tervező - MINUSPLUS Generáltervező Kft.

Nem szokványosan indult Alexa Zsolt, Rabb Donát és Schreck Ákos karrierje. A három fiatal az egyetemen találkozott, és mire végeztek, már a saját építészcégükben is dolgoztak. A folytatás nem volt mindig egyszerű: pontosan tudják, milyen az, amikor a megrendelők az utolsó pillanatban állítják le az elnyert megbízást, legyen az a kormányzati negyed vagy akár egy irodaház. A válságot átvészelve ma már az jelenti számukra a legnagyobb motivációt, ha tapasztalataikat a fiataloknak is átadhatják. 

Már az interjú elején kihangsúlyoztad, hogy ez egy háromfős cég. Barátság is összeköt benneteket a munkán kívül?

Donáttal és Ákossal a kollégiumban találkoztunk, mindhárman vidékiek voltunk. A Műegyetemen felvételt nyertünk a Bercsényi Építész Szakkollégiumba. Fantasztikus volt a közösség, és bár a kilencvenes években jártunk oda, a Soros Alapítványnak köszönhetően volt számítógép, internet és műterem is. Néha úgy érzem, jókor voltam jó helyen.

Három fiatal építész együtt indul a pályán, mint a mesében. Volt azért, aki segített?

Már a harmadévben elkezdtünk pályázni. A második pályázatra már Karácsony Tamás, a tanárunk kért meg minket, mert túl sok munkája volt. Folyamatosan konzultált velünk, aktívan bekapcsolódott a munkába, így történt, hogy megnyertük a Csornai Arany János Általános Iskola épületére kiírt pályázatot, ami fel is épült. A tervezési díj átvételekor pedig megalapítottuk a céget.

Az egyetemen nem néztek rátok furán?

A tanárok inkább bizakodóak és kíváncsiak voltak, látni akarták, mire visszük. Akkoriban azt mondták, mi vagyunk az új generáció. Az építészek között inkább az a gyakorlat, hogy egyetem után 5-10 évet lehúznak valahol. Mi egy-két helyre ugyan bedolgoztunk korábban, de soha nem voltunk alkalmazottak.

És hogyan indul neki három frissen végzett építész?

Úgy, hogy 2003 és 2007 között főleg pályázatokat csináltunk, majd lassan elkezdtek beszállingózni az egyetemről a diákok, hogy nálunk végezzék a gyakorlatukat.

Nem volt fura, hogy máris tőletek akarnak tanulni?

Épp fordítva, nekünk volt jó – és egyben ijesztő is – megtapasztalni, mennyivel frissebbek tudnak lenni nálunk, pedig mi is csak néhány éve végeztünk. Persze az is hamar kiderült, hogy 90 százalékuknak fogalma sincs arról, a valóságban mit jelent ez a szakma. Az építészetben egyébként jó másfél-két év, mire valakit kinevelünk, de megéri; jelenleg több olyan munkatársunk van, akikkel így indult az együttműködés.  

Mikor érkezett el a felismerés, hogy ez már nemcsak három ember vállalkozása, hanem valami nagyobb annál?

Ilyen többször is volt, és jellemzően mindig valami krízishelyzetnél. 2007 egyébként is választóvonalnak bizonyult, ekkor Janesch Péterrel és többekkel közösen megnyertük a kormányzati negyedre kiírt tervpályázatot. Hatalmas lépcső volt, egy projektcéget is létre kellett hozni, akkor a MINUSPLUS kicsit mellékvágányra került, de meg nem szűnt.

A kormányzati negyed viszont soha nem épült fel…

Augusztusban volt eredményhirdetés, decemberben már le is állították, de mi addigra már leszerződtünk, felvettünk egy 30-40 milliós hitelt, hogy felépítsünk egy 40-50 fős irodát. Azt nem tudjuk, hogy a rendszer, amit létrehoztunk, működött volna-e, de nem is volt alkalmunk megtapasztalni.

Milyen érzés, amikor ennyi munka után le kell állítani valamit?

Ezt soha nem így mondják, hanem folyamatosan küldik a negyvenoldalas faxokat a hibákkal, amikre mindig válaszolunk, aztán bejelenti a kormányfő, hogy leállítják az egészet. Ezután egyévnyi huzavona kezdődött, aminek a végén sikerült ugyan megállapodni, de abban az évben bajban voltunk.

Hogyan sikerült átvészelni?

Egy ismerős építész, Z. Halmágyi Judit beajánlott minket az Öböl irodaház-projektbe, ott sikerült megszerezni az egyik irodaházat. A velük kötött megállapodás mentett meg minket. Aztán a válság derékba törte ezt a projektet is. Amikor a Lehmann Brothers bejelentette a csődöt, már másnap hívtak minket, hogy azonnal állítsuk le a munkát.

Tehát a projekt, ami kihúzott titeket a bajból, befuccsolt. És ettől a csődtől mi mentett meg?

Addigra szerencsére már kifizettek sok mindent. Ekkor leültünk megbeszélni, hogyan tovább. Rájöttünk, hogy vagy elkezdünk munkákat keresni és komolyan foglalkozni a saját marketingünkkel, vagy tényleg lehúzhatjuk a rolót. És ekkor jött a Prezi.

Látni valakit, aki tőlünk ment diplomázni, ma pedig már önállóan és sikerrel végigvisz teljes projekteket, talán a legjobb élmény, ami érhet.

Azt is ti kerestétek?

Szerencse is volt benne. Somlai-Fischer Szabolcsot, az egyik alapítót és feleségét, Pozna Anitát már régóta ismertük, évfolyamtársak is voltunk az egyetemen. Anita akkor kisbabát várt, és megkért minket, hogy vegyük át tőle az éppen aktuális munkát. Először a Károly körúti irodájukat csináltuk, aztán a Nagymező utcait is, ami tulajdonképpen az idén fejeződött be. Ez a munka új léptéket hozott, mindenkit felvillanyozott, és további megrendeléseket is eredményezett. Az építészet bizalmi szakma, pályázatok és ismeretség útján szerez az ember munkát, ez így működik.

Még mindig kis magyar cégnek tartod a vállalkozásotokat?

Építészirodaként nem vagyunk kicsik, azt már kinőttük, jelenleg tizennégy alkalmazottunk van. Ez már nagyobb annál, amit családiasnak lehet nevezni, előjönnek az emberi tényezők is. Ezt még mindig tanuljuk, mint ahogy annak is eljött az ideje, hogy kialakítsunk egy középréteget, akik átvesznek tőlünk néhány munkát, hogy mi is hatékonyabbak legyünk.

Hárman vagytok, vannak köztetek nézetkülönbségek?

Persze, de ez abszolút normális. Ma már szerencsére eljutottunk oda, hogy nyugodtan bírálhatjuk a másikat, adhatunk javaslatot, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy a történet még mindig rajtunk áll vagy bukik. Óriási felelősség, hogy tőlünk függ, megjön-e minden hónap elején a fizetés. Ugyanakkor egymásra is vagyunk utalva a munkatársakkal. Ha ők jobban dolgoznak, mi több pénzt tudunk nekik adni, ha mi jobban dolgozunk, akkor jobb megbízásokat szerzünk.

Mivel tudtok másokat motiválni?

A pénz persze mindig motiváló erő, de fontos tényező a dicséret is, és hogy meg tudjuk beszélni a felmerülő problémákat. Ha látjuk, hogy valami zavar van, megpróbáljuk feltárni. Volt olyan alkalmazott, akinek a munkájával és a hozzáállásával kapcsolatban negatív visszajelzéseket kaptunk, ezért leültünk vele. Kiderült, hogy nem biztos benne, ezt akarja-e csinálni. Adtunk neki támpontokat, segítettük, és végül sikerült benne felébreszteni a hitet, nagyon jó munkatárs lett. Igyekszünk belenevelni magunkba, hogy társaink mindig kapjanak visszajelzést, mi is ebből tanulunk.

És ami nehezebb kérdés: magatokat hogyan tudjátok még ennyi idő után motiválni?

Fejlődni mindig lehet, több és nagyobb dolgot csinálunk, és részt veszünk társadalmilag hasznos tevékenységekben. A tudás átadása talán a legfontosabb motiváció. Látni valakit, aki tőlünk ment diplomázni, ma pedig már önállóan és sikerrel végigvisz teljes projekteket, talán a legjobb élmény, ami érhet.