Wéber Tibor Rudolf erdélyi vállalkozó kapta a 2016-os Év Példaképe Fődíjat a Példakép Alapítvány által életre hívott vállalkozói pályázaton, melyet idén határon túli fiatal magyar vállalkozók számára hirdettek meg. A fődíjat Potápi Árpád János, nemzetpolitikáért felelős államtitkár, dr. Balog Ádám, a fődíjat támogató MKB Bank Zrt. vezérigazgatója, és Valentínyi Katalin, a Példakép Alapítvány alapítója adta át a nyertes vállalkozónak.

Az Év Példaképe, Wéber Tibor Rudolf, a Weberbau Kft. vezetője azért alapította építőipari vállalkozását, hogy megfizethető, ám magas minőségű építészeti megoldásokat kínáljon a hozzá fordulók számára. Tevékenységi körük a garázsfelújításoktól, irodaházak építésén keresztül a város restaurációs munkálatainak ellátásáig terjed, de emellett egy típusház-építési programot is működtetnek. Ez utóbbi keretében négy családi ház változatot kínálnak vevőiknek, ezáltal téve egyszerűbbé az új otthon megteremtésének folyamatát. A minőségi munkának köszönhetően a Weberbau az értékteremtő, élményközpontú építkezés képviselőjeként él a köztudatban.

Potápi Árpád János elmondta, a 2016-os év a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve volt. Hangsúlyozta, a Példakép Alapítvány idei 30 külhoni magyar fiatal Példaképének munkája és életútja egyértelműen megmutatja számunkra, hogy a szülőföld termékeny talaj, hiszen olyan fiatal magyar vállalkozók élnek és dolgoznak határainkon túl is, akik szülőföldjükön szeretnének boldogulni.

Dr. Balog Ádám, a fődíjat támogató MKB Bank Zrt. vezérigazgatója a díjátadón elmondta: „Büszke vagyok, hogy az MKB Bank támogatóként lehet ma jelen, hiszen filozófiánk és világnézetünk teljes egészében egybevág az alapítványéval – nevezetesen, hogy a tehetséges és tettre kész fiatalok számára megismerhetővé tegyük és közelebb hozzuk a követhető, követendő mintákat.”

Valentínyi Katalin, a Példakép Alapítvány alapítója beszédében kiemelte, hogy az alapítvány egyik legfontosabb célja vált valóra azáltal, hogy a magyar sikertörténeteket már nemcsak  Magyarország határain belül, a magyarországi fiatal vállalkozók, hanem a Kárpát-medence minden magyarja között keresték.

Az Év Példaképe díjátadó gálaesten több különdíj is gazdára talált. A Magyar Nemzeti Bank különdíját Pillich-Wright Gyöngyvér, az erdélyi Bridge Language Study House Egyesület vezetője kapta. A HEINEKEN Hungária az általa felajánlott Fenntarthatósági különdíjat Keszeli Ákosnak, az ATACH.NET felvidéki informatikai vállalkozás alapítójának adta át.

A Példakép Alapítvány különdíját Esztány István erdélyi táskatervező, míg a Magyar Turisztikai Ügynökség különdíját Csikós Árpád vajdasági biokertész kapta.

Az országos népszerűséggel és több milliós díjazással járó pályázatot 2013-ban indította el a Példakép Alapítvány, így immár negyedjére hirdették ki az Év Példaképét. A Példakép Pályázaton olyan 40 év alatti fiatal vállalkozók vehettek részt, akik vállalkozásukkal, életútjukkal pozitív példát mutatnak a társadalomnak és a fiatal generációnak. Az idei év különlegessége, hogy a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett ’2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve’ programhoz csatlakozva a pályázaton kizárólag határon túli fiatal magyar vállalkozók vehettek részt.

tulajdonos – SZR Antal Öntöde, Szerbia (Vajdaság)

A lassan 90 éves családi öntöde az udvarból indult, ám könnyen lehet, hogy nem marad ott sokáig. Antal Mihály – a harmadik ezen a néven – külföldön szerzett tudással és tapasztalattal felvértezve fogott bele az öntöde fejlesztésébe. A világ számos pontján látható szobraikat még a régi módszerrel készítik, de a saját fejlesztésű 3D-nyomtatóval már az ipari szereplők és az exportpiacok felé kacsingatnak.

Tulajdonképpen annyi vezetőváltás volt az elmúlt majd’ kilencven évben a családi cégetekben, mint amennyi fegyveres konfliktus az országban.

Hát igen, és most estünk át éppen a második tulajdonosváltáson.

Az sem rossz ennyi idő alatt. Amikor gyerek voltál, másnak is vállalkozó volt az apukája? Mennyire volt akkor fura, hogy saját öntödétek van?

Az öntöde akkor is a kertünkben volt, a telek nagy részét bekebelezte az üzem mára. Már amikor babakocsival kitoltak a kapun, az első, amit megláttam, hogy valami nehézipari létesítmény van az udvarban. Az első emlékeim között van, hogy folyik a vas, érezni meleget és látni a gőzt. Amikor mást kérdeztek, hogy mit csinál az apukája, egyszerű dolga volt, mert mindenki tudta, mi az a rendőr meg hivatalnok. Én meg azt mondtam, hogy vasöntő, és lefagyott a terem.

Hamar beálltál te is az öntödébe?

Alsó tagozatban már igen, de játéknak fogtam fel. Elkezdtem kis repülőgépeket gyártani az osztálytársaimnak, és már abból üzletet csináltam!

Elég nagy vargabetű után tértél vissza a családi céghez, ennyire nem volt egyértelmű, hogy viszed tovább, amit nagyapád elkezdett?

99-ben kerültem át Magyarországra (a NATO bombázás után), ott érettségiztem, ott végeztem el az egyetemet is, és ott kezdtem el dolgozni. A mérnöki lét aztán továbblendített Ausztriába, és onnan tértem haza. Most már elmondhatom, hogy többet éltem Szabadkán, mint azon kívül, épp most billent át az arány. (nevet)

A menő mérnök a kis családi cégben. Nem volt ez visszalépés?

A barátaim és a családom nem is visszalépésnek, hanem egyenesen őrültségnek nevezték, hogy feladom az addigi kényelmes, osztrák életemet. Itt a gazdasági feltételek és a jogbiztonság nagyon nem ugyanazt jelenti, mint amit az az állás nyújtott. De ott nem vállalkoztam, semmi sem volt az enyém: se a munkaeszközök, se az épület, se asztal, se ablak, még a kilátás sem! Egyszer csak rájöttem, hogy már eleget toltam másnak a szekerét, miközben ott volt a lehetőség, hogy legyen sajátom is. Az utolsó években már félretettem a fizetésemből, hogy hazahozzam és itthon fektessem majd be. Második-harmadik éve vagyok itthon, a fejlesztéseket pedig sikeresen el is indítottam, ezek már hozzám köthetők.

Két rizikót vállaltál: vállalkozást indítottál – és ráadásul a Vajdaságban. Tehetted volna Ausztriában vagy Magyarországon is, ahol a fizetőképes réteg jóval erősebb.

Voltam én szabadúszó programozó meg beágyazott rendszerfejlesztő, a 20-as éveim közepén ebből éltem, és közben be tudtam utazni a világot. Valahogy hazahúzott a szívem, meg akartam kicsit nyugodni. A nagyvárosok után egyre kisebbekbe költöztem, Ausztriában már a hegyekben, egy kis faluban éltem, ott volt a kutatóközpont, ahol dolgoztam. Szabadka maga volt az állóvíz: itt aztán lehetett a fejlesztésre fókuszálni!

A cég egyik fő profilja, hogy szobrokat öntötök. Van kedvenc alkotás, ami a családi ház mögött készült?

A világ számos pontján van nálunk készült szobor, az én kedvencem mégis Dombóváron van, Ambrus Sándor Sárkányölő Szent György-szobra.

Ez egy elég szűk piac, nem?

Igen, és mindezek mellett a szobrász és az öntő kapcsolata mindig különleges. A művészeknek egyáltalán nem mindegy, hogyan valósítjuk meg az álmaikat, hogyan öntjük ki a műalkotásokat. Eleve kevés a köztéri szobrász, de még ők is válogatósak: az a jó, ha kialakul öntő és művész között egy állandó munkakapcsolat.

Mérnökként azért borzasztó lehet a művészekkel.

De még mennyire! (nevet) Én ebben nőttem fel, mindig is voltak körülöttem művészek a családi házban. Jugoszlávia minden pontjáról jöttek ide öntetni, ha valamelyikre a kertünkben jött rá az ihlet, hát itt csinálta meg a szobrát. Láttam, hogyan dolgoznak, és megértettem a nyelvüket.

Az érkezéseddel nagyívű fejlesztésekbe is kezdtetek. Ezeknek mi lett vagy mi lesz a gyakorlati haszna? Új lábat növeszt a cég?

Szoboröntésben nem nagyon van hova fejlődni. A fejlesztéseim a vas- és acélöntésben jelentettek előrelépést, olyan technológiákat honosítottunk meg, amik addig nem voltak Szerbiában, vagy csak nagyon kezdetlegesen. A cél a kapacitás- és szolgáltatásbővítés. Akár ugyanakkora állomány mellett is, hiszen az eddigiek nagyban növelték a termelékenységünket, és minőségileg is fejlődtünk. Eddig félkész termékeket gyártottunk tulajdonképpen, most precíz megmunkálással már végterméket is gyártunk. A szoboröntés mellett egyedi gépalkatrészeket öntünk, jellemzően prototípusgyártáshoz. Ma már az ügyfél ötletétől kezdve tanácsadáson, tervezésen keresztül a legyártásig mindent el tudunk végezni.

A magyar öntödéket az autóipar húzta fel, nálatok van ilyen felhajtóerő?

A hazai autóipar erős referenciát jelentene, de ez nálunk nem adott. Az itteni piacon a vasút és a tüzeléstechnika lehet ilyen, itt már ott vagyunk beszállítóként, és ez ugródeszka is lehet, kacsingatunk az export felé.

Ha ez bejön, vége ám az állóvíznek.

Hát igen (nevet), és akkor az üzem is költözhet az udvarból. Erről a 300 négyzetméteres területről – a hatékonyság növelésével – a hazai piacot még épphogy ki tudjuk szolgálni. Azt tervezzük, meglovagolva a magyar állam által kiírt, illetve a hazai pályázatokat, hogy kiköltözünk az ipari zónába. A nemzetközi terjeszkedéssel szintet kell lépni. A fejlesztés már csak ilyen: az ember felkavarja maga körül az állóvizet.

Mondhatjuk, hogy a tied Szabadka első 3D-nyomtatója?

Az első saját tervezésű, igen. Az otthoni hobbigépek sajnos nem megfelelők egy öntödébe. Negatívokat gyártunk, a formába öntjük bele a fémet – prototipizálásnál használjuk. Ez az egyik fő fejlesztési vonal, amivel új ügyfélkört is meg lehet fogni.

Bejöttek a számításaid?

Be.

Ez rövid válasz volt!

Könnyű volt a kérdés. (nevet)

Nézzük a másik oldaláról akkor: melyiket melósabb tolni, a saját céget vagy másnak a szekerét?

Természetesen ez sokkal melósabb, de ez benne a kihívás. A vállalkozónak pedig erre van szüksége, ez az, ami soha nem csillapodik benne. Bejön hozzám egy ember egy kéréssel, én pedig meg tudom oldani és mosolyogva távozik – és ez az egész az én felelősségem. Ilyet alkalmazottként soha nem éltem meg. És ezért érdemes volt váltani.

fesztiválszervező – Sinemetu.sk, Szlovákia (Felvidék)

Váratlan sikernek köszönheti a cégét: az eredetileg egyetlen rendezvényre összejött csapat a nagyszabású Gombaszögi Nyári Tábor szervezésében hivatott segíteni. Ám olyan jól csinálták, hogy együtt maradtak, és megrendelés megrendelést követett.

Kérlek, mondj három szakmai tulajdonságot, amely a fesztiválszervezéshez fontos!

Mondok négyet: kitartás, magabiztosság, alaposság, körültekintés. Mi főleg borfesztiválok szervezésével foglalkozunk, illetve máig a legnagyobb rendezvényünk a Gombaszögi Nyári Tábor, amely a Sine Metu Polgári Társulás és 27 egyéb szervezet összmunkájával jön létre évről évre. Egy fesztivál felett az ötlet megszületésétől a terep elrendezésén át az utolsó faház elszállításáig kell bábáskodni. Ehhez kell az alaposság és a kitartás. Manapság többször tapasztaljuk, hogy a megrendelőnknek elég végigcsinálni egy-két rendezvényt, máris profi rendezvényszervezőnek érzi magát, és határozott elképzelése van olyan dolgokról, melyek vagy megvalósíthatatlanok, vagy csak egyszerűen nem illenek bele a fesztivál profiljába. Ilyenkor kell magabiztosan kiállni elé, és rávezetni, hogy valójában nem is ezt szeretné.

Milyen iparágakban érdemes jártasnak lenni?

A zeneiparban mindenképp, mivel a legtöbb rendezvényünk magja zenei program. Mindegyik fesztiválnak meg kell adni a sajátos arculatát. Igazából elég összetett a szakma, főleg ha ketten vezetjük a vállalkozást. A gazdasági kérdésekben ugyanúgy nekünk kell döntenünk, mint ahogy mi hagyjuk jóvá a promóvideókat, a plakátokat, mi döntjük el, hol hirdetünk, milyen eszközökkel. Talán a legfontosabb, hogy a rendezvények humán erőforrását megfelelően tudjuk koordinálni, így vezetőként is helyt kell állnunk.

Egy egyhetes rendezvényt körülbelül mennyi idővel az első nap előtt kell elkezdeni szervezni? Mi az első néhány lépés?

Az a rendezvény jellegétől függ, de a koncepciót, a fő húzóneveket minimum 8-10 hónappal az esemény előtt ki kell választani. Természetesen előfordult már többször, hogy két hónap alatt kellett összehozni egy kétnapos fesztivált teljes kultúrprogrammal, ez sem lehetetlen, viszont sokkal több stresszel jár. Mi minden fesztiválunk esetében először a dátumot fixáljuk, majd a headlinerek kiválasztása következik, akikkel elkezdünk tárgyalni. Ha ez lezárult, jöhet a fokozatos kommunikáció a célközönséggel, hintjük a weboldalon, a Facebookon, elindítjuk a jegyelővételt. Tisztázzuk az infrastruktúrát, tárgyalunk az esetleges beszállítókkal, illetve elkezdjük szervezni a további programot, ezt pedig egyeztetjük a megrendelővel.

Melyik a legnehezebb munkafolyamat?

A program összeállítása mindig nehéz, főleg, ha egy évre előre kell gondolkoznunk, viszont ez a munka legérdekesebb része is. A marketing lehet a következő buktató, kiválasztani az eszközöket, a megfelelő tartalmat a megfelelő időben kommunikálni. És a végén maga a helyszíni megvalósítás első napja. Amikor beengedjük az első látogatókat, már mindennek flottul kell működnie, mindegyik kiállítónak mosolyogva kell várnia a vendégeket, a felkészült személyzetnek problémamentesen kell bonyolítania a regisztrációt.

Ért már csalódás ebben a munkában?

Nem mondanám kimondottan szakmai csalódásnak, de nagyon nem esett jól, amikor tavaly az év végi krasznahorkaváraljai önkormányzati ülésen a testület úgy döntött, hogy a több éve Gömbaszögi Nyári Tábornak otthont adó kempingjüket nem adják el nekünk. Nagy szívfájdalommal váltunk meg a helyszíntől, ugyanis annak ellenére, hogy a faházak már düledező állapotban voltak, hogy meleg víz csak a korán kelőknek jutott, többen második otthonként tekintettek a vár alatti kempingre. Már szállóige Laboda Robi kollégám mondata: Gombaszög az a hely, amit először a térképen keresel, majd a szívedben találod. Szerencsére ez a helyszínváltással sem avult el.

Tényleg kár lehet érte.

Azt szokták mondani, amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik, a döntésnek köszönhetően találtunk rá a rendezvény „régiúj” helyszínére a gombaszögi kempingben. Ez ma már a polgári társulásunk tulajdona, és nagyszabású terveink vannak vele.

Akkor ez a kedvenc, a munkátokra legalkalmasabb helyszín?

Nehéz egyetlent kiválasztani, mindegyiknek megvan a maga bája, és ami miatt szeretjük. A Szent László dűlőt Bátorkeszin, ahol az általunk először szervezett Bátorkeszi Borfesztivál is a top 3-ban van, mert a főzenekar, a Kispál és a borz végigkísérte a fiatalkoromat, és hatalmas öröm volt Lovasi Andrással megszerettetni a felvidéki szőlődombokat olyannyira, hogy még kétszer vissza is tértek hozzánk. Nem tudtuk, mire számítsunk, és egyszer csak elkezdett özönleni a sok vendég a régióból, illetve Magyarországról. Ennek a rendezvénynek köszönhetően a helyszín felkerült a fesztiváltérképre. De a gombaszögi kempinget érezzük a leginkább a sajátunknak. Szinte második otthonunk, és, mint már említettem, nagy terveink vannak vele.

Mi a sorrend, először szponzort keresel, ehhez igazítod a vendégeket, vagy megcélzol híres, izgalmas embereket, és ehhez teremted meg a kereteket?

Létezik több forgatókönyv, de mi a programra szoktunk építeni. Az ismétlődő rendezvényeknél az a cél, hogy maga a fesztivál neve már előre beíródjon a látogatók naptárába, mert olyan emlékekkel, élményekkel és pozitív tapasztalattal térnek haza, hogy már kíváncsian várják, mivel rukkolnak elő a szervezők a következő évben. A szponzorokat is hasonló elv alapján keressük.

Mi a legmerészebb álmod? Ha bárkit meghívhatnál, bármilyen arculatot választhatna, hogy nézne ki az a rendezvény?

Ha a borfesztiváloknál maradunk, akkor nagyon jó volna a Művészetek völgye példájára létrehozni egy borfesztivált a borvidéken, több bortermelő közösséget összefogva, tematikus programokkal, kiemelve a fiatalok képzését, hogy ők is tudatos borvásárlókká váljanak, megismerjék a helyi termékeket és támogassák a régió termelőit. De az is nagyon megdobogtatná a szívemet, ha megszervezhetnék egy közép-európai turnét a U2-nak. Már csak azért is, hogy édesapámat elvihessem a koncertre.

építész – Akvadrat s.r.o., Szlovákia (Felvidék)

Sokkal inkább tartja magát építésznek, mint vállalkozónak. Egy lépést sem tesz vázlatfüzet nélkül, és amikor felvesz egy megrendelést, baráti viszonyt próbál kialakítani az ügyfeleivel. Reklámra, marketingre még soha sem költött, és van, hogy hónapok erőfeszítése megy a levesbe. Mégsem adná semmiért ezt az életformát.

Azt mondod, nem érzed magad vérbeli vállalkozónak. Ez azt jelenti, hogy kevés üzleti energiával is jól elműködik a cég?

Tény, hogy mindenekelőtt építész vagyok, még ha vállalkozóként is kell működtetni az irodát. Ketten visszük az édesapámmal, egyenrangú felek vagyunk, nem osztottuk fel, ki feleljen inkább a szakmáért, ki az üzletért. Mindenki foglalkozik mindennel, a hatékonyság dönt, az, mikor mi a sürgős és fontos.

Akkor az idő nagy része is az építészetről szól?

Döntően. Számomra az az üzleti etalon, hogy nagyon odafigyelek a párbeszédre a beruházóimmal, az ügyfeleimmel. Nincs is munka dialógus nélkül. Ez sokszor a leggyakorlatiasabb értelemben is igaz: számos megbízás úgy érkezik, hogy a megrendelő nem tudja konkrétan megfogalmazni az elképzelését. Konzultáció nélkül bele sem lehetne kezdeni a munkába. Többször is találkozunk, mire megtudom, min fogok dolgozni.

Hogy kell a kliensekkel együtt gondolkozni?

Mondjuk valaki átalakítaná a lakása egy részét, de nem tudja megfogalmazni, milyenné. Amikor arra kérem, vessen papírra néhány gondolatot, azt szeretném tudni, milyen hangulatra vágyik, számítok rá, hogy az érzései fognak megjelenni, nem anyagok vagy színek. Ezekre reagálok. Nehezíti a helyzetet, amikor valami olyasmi a vágy, amilyet a szomszédban látott, én pedig találjam ki, hogyan legyen. De a halvány elképzeléseknek is meg kell felelni, csak olyan rajzot, látványtervet kell prezentálnom, amilyet ő meg tud szeretni. Mindig az első tanulmánytervvel kell megfogni, akár dizájntárgyról, akár családi házról van szó. Ezt követi a mérnöki munka, a feladat első része azonban merőben képző- és iparművészeti. Ezért van, hogy egy lépést sem teszek vázlatfüzet nélkül. Kis túlzással szólva mindent lerajzolok, ami a munkafolyamatban eszembe jut, és általában párhuzamosan 3-4 projekten dolgozom.

Ki csinálja a marketinget?

Senki. Vagy inkább mindenki. Nálunk nem attól kopogtatnak az ügyfelek, hogy kiragasztok egy óriásplakátot. Az elégedett ügyfelek térnek vissza és ajánlanak bennünket másoknak, csakis szájhagyomány útján. A weboldalunk hiányzik, tervezem is, csak mindig van sürgősebb feladat.

Mit szeretsz a vállalkozói életformában?

Építész-életformám van. Szeretem a szabadságát, de mindig nagyon sokat dolgozom. Viszont nem is munkaként fogom fel, a gondolatok nem igazodnak munkaórákhoz, csak jönnek folyamatosan, nekem pedig az a dolgom, hogy rögzítsem őket. Az eleje mindig nehéz, rátalálni a helyes irányra. De ez is csak az élet része.

Mik az árnyoldalak?

Minden építészeti pályázat nagy kihívás. Ezeken úgy 1-1,5 hónapot dolgozunk, ami anyagilag ritkán térül meg. Sikertelen pályázat esetén annyi a hasznunk, hogy szellemileg frissen tart.

Nemrég Komárom főépítésze lettél. Ez azért nagy dolog, bár köztisztségként a cégvezetéshez kevés köze van.

Komárom a szülővárosom, itt tanultam, itt az irodánk, itt élek, bár Pozsonyban és Bécsben végeztem és tanultam Budapesten is. Ebben a pozícióban egyelőre nagyobb a szabadság, mint az adminisztrációs teher. Főként tanácsadó vagyok, véleményezek a beruházásokról, rövid, közép- és hosszú távú terveket készítek. Komárom nagyon érdekes, úgynevezett ikerváros – az északi fele Szlovákiához, míg a déli Magyarországhoz tartozik –, alig egy óra Budapesttől, közel Pozsonyhoz és Bécshez is. A Duna mellett fekszik, ez óriási potenciál, amire építészként reagálni szeretnék, több kész tervem van. Azon dolgozom, hogy ezek meg is valósuljanak.

Például?

A mi Erzsébet-szigetünk hasonlít a budapesti Margitszigetre, nagyon érdekes hely. Oda terveztem egy Szerpentin nevű épületet. Három funkciója volna: kiállítótér, konferenciaközpont, továbbá van egy szeparálható, a Dunán úsztatható mobil részlege. A fenomén lényege, hogy a sziget csúcsán, a folyó közvetlen közelében fekszik, a szlovák-magyar határon. Erre a szellemiségre reagál szalagszerű tömegképzése, amely ikonikus látvánnyá teszi. Így hívnám fel a városra a figyelmet. Komárom városát ugyanis elég szerencsétlen módon elválasztja a folyótól a kikötő. De ha megvalósul a Dunamúzeum, a Dunán közlekedő emberek közel kerülnének hozzá. Észrevennék, milyen attraktív hely. A lekapcsolható uszályon úszó része pedig a Duna vonalán vinné hírét a városnak.

Ez kiírt pályázat volt?

Nem, soha senki nem kérte, én adtam feladatba magamnak. Kívül, a homlokzaton egy lépcsős szerpentinfolyosón fel lehet jutni 30 méter magasba, ahonnan kitűnő a rálátás a városra. Pillanatnyilag nincs olyan pontja Komáromnak, ahonnan felülnézetből rá lehetne tekinteni. Pedig szép volna, készítettem drónos felvételt is. Szívügyem, jó ideje foglalkozom vele.

Pedig nem is megbízás.

Nekünk, építészeknek olyannyira természetes saját magunk számára feladatot megfogalmazni, mint egy-egy átdolgozott éjszaka. Emlékszem, egyetemistaként ebbe még bele sem gondoltam. Ám azt már akkor észrevettem, hogy ezt a fajta munkát befejezni nem lehet, csak abbahagyni. Meghatározó része volt az életemnek, hogy Bécsben Zana Hadidhoz járhattam. Kimondottan azért felvételiztem az iparművészetire, hogy nála tanulhassak. Ő óriási név, teljesen extrém élethelyzet volt hozzá járni. Kérdés nélkül éjfélig maradtunk bent és dolgoztunk, nem ritkán 3-ig tartott a munka. Ez a lényeg. Ezért nem szeretem olyan nagyon a vállalkozó címkét.

Hol látod magad 10 év múlva?

Itt ülünk majd és beszélgetünk, én egy pályázati eredményhirdetésről érkezem, amelyet megnyertem, a beruházó pedig később sem gondolja meg magát. Hogy múzeum, stadion vagy középület, az teljesen mindegy. Illetve addigra szeretném elmondani, hogy Komáromban is beütött a Bilbao-effektus.

Az micsoda?

Az a jelenség, amikor egy neves építész – nemzetközi szóval starchitect – műve fellendít egy lepukkant városrészt, ahogy tette Frank Gehry Guggenheimje az addig jellegtelen ipari városban, Bilbaóban. A városnak nagyon drága volt, de attól kezdve támadtak a turisták, akiket nem is a kiállítás, inkább az épület vonzott oda. Ez annyira fellendítette a forgalmat, hogy egymást érték a beruházások. És ezt egyedül az építész fantáziájának és tehetségének köszönhette a város.

biogazdálkodó – Csikós biokertészet, Szerbia (Vajdaság)

Fiatalon, egy tragédia hatására vette át a családi mezőgazdasági vállal-kozást, majd úgy döntött, nem úszik az árral, inkább belekezd a vegyszer-mentes gazdálkodásba. A környéken először még csodájára jártak az emberek, de ő tudta: ha nagyszülei képesek voltak rá, akkor ő is meg tudja csinálni. Vállalkozása ma már tizenöt embernek ad megélhetést, és a szak-mai sikerek mellett a falu megmaradásához is hozzájárul.

Nagyon fiatalon, édesapád halála után vetted át a családi mezőgazdasági vállalkozás vezetését. Másként alakult volna a sorsod, ha nem így történik?

Biztos vagyok benne, hiszen gépészmérnöki karra jártam, amikor édesapám meghalt. Haza kellett mennem, mert nem volt, aki befejezze az őszi munkákat. Végül ott maradtam, így kezdtem el a gazdálkodást.

Mi várt otthon 19 évesen?

Nagy szerencsémre volt egy közepesen felszerelt kis családi gazdaságunk, ezt vettem kézbe, és hagyományos módon kezdtem el rajta dolgozni. Nem volt tőlem idegen a munka, a szüleim voltak a példaképek, ebbe próbáltam egy kis innovációt belevinni mind szakmailag, mind a marketing szempontjából.

Nem feltétlenül az a vágya egy 19 éves fiatalnak, hogy mezőgazdasággal foglalkozzon. Nehéz volt meggyőzni magad arról, hogy ne a korábbi álmaidat kövesd?

Akkoriban a korosztályomból mindenki elfordult a falutól, és próbáltak jó helyen elhelyezkedni. Én viszont nem voltam benne biztos, hogy az árral akarok úszni, inkább úgy fogalmaznék, szerettem kiülni a patak partjára és nézni az áramlatokat. Nem volt nagy jövője a mezőgazdaságnak, de én tudtam, hogy ha máshogy csinálom, akkor sikerülni fog. A nagyszüleimtől azt tanultam, hogy aki a földből él, az önellátó, sok mindent meg tud magának teremteni, ami nem is annyira anyagi, hanem erkölcsi biztonságot nyújt.

Maradhattál volna hagyományos gazdálkodó, te mégis a nehezebbik utat választottad, és vegyszermentes termesztésébe fogtál. Miért?

Az egyik ok az volt, hogy nem tartom etikusnak a növényvédő szerek használatát. Az utolsó lökést mégis a nagyobbik fiam születése adta, ekkor döntöttünk úgy a feleségemmel, hogy átállunk a bio- és ökogazdálkodásra. A kihívásban a lehetőséget is megláttam, ezért egy kisebb, jelképes területen kezdtük el tanulni a szakmát.

Sokan néztek csodabogárnak miatta a faluban?

Mi voltunk a fehér hollók, majdhogynem a csodánkra jártak, hogy ilyen bolondot még nem láttak. Pedig próbáltam volna magammal rántani más, hasonló gondolkodású fiatalokat, de akkor nem sikerült. Ma már, amikor látják a sikereinket, szívesen fordulnak hozzánk segítségért. Édesanyámnak viszont nem voltak kételyei, de azért mindig ott volt az intő szó is, hogy csak lépésenként haladjunk előre, ne menjünk bele hirtelen nagy dolgokba. Örülök, hogy ezt megfogadtam, hiszen fiatalként hajlamos voltam az ellenkezőjére.

Mi volt a kezdetekben a legnehezebb?

A tapasztalat hiánya, hiszen nulla tudással kezdtünk neki. Az lebegett a szemünk előtt, hogy valamikor a nagyszüleink is így csinálták, ne mondja senki, hogy ezt nem lehet, csak meg kell tanulni. Nagy szerencsénk volt, hogy fordulhattunk tanácsért az idősebb generációhoz, Fülöpjakabról Nemes Matyi bácsi személyében hatalmas segítséget kaptam. Ő a kilencvenes évek óta ezzel foglalkozik, nyitott könyv és bármikor felhívhatom.

Ahhoz, hogy valaki biokertészetet alapítson, nem csak a növénytermesztéshez kell értenie. Más segítséggel kihez fordulhattatok?

Számunkra az értékesítés volt a legnehezebb, de a segítség néha a legváratlanabb helyekről jön. Amikor rájöttünk, hogy nemcsak magunknak termelünk, hanem szeretnénk nagyobb mennyiségben foglalkozni a termékeinkkel, még nem volt nagy piaca a vegyszermentes élelmiszereknek. Szerencsénkre megismertünk egy belgrádi civil szervezetet, akik az ökogazdálkodást népszerűsítették, és kereskedni is szerettek volna, így rajtuk keresztül zajlott az értékesítés. Ahogy nőtt az ő felvevőkapacitásuk, úgy tudtuk mi is növelni az átállított területeinket. Rajtuk keresztül ismertük meg a kereskedőket, akik a kezdetben eltartottak minket.

Próbálkoztatok hagyományos értékesítéssel is?

Természetesen, az elején piacra is mentünk, közös standunk volt egy kollégával, aki gyógy-és fűszernövényekkel foglalkozott. Ez rengeteg energiát elvett, de akkor arra volt szükség, hogy személyesen ott álljunk a termékünk mellett. A fogyasztók bizalmát akkor lehet elnyerni, ha nem egy kereskedő adja el a brokkolit, hanem az, aki megtermelte. Éppen ezért nagyon fontos számunkra a házhozszállítás is, mert így közvetlen bizalmi kapcsolatot tudunk kialakítani a fogyasztókkal. Később abbahagytuk a piacozást, így több energiát tudtunk fordítani a termelésre, hiszen az induláshoz képest ötször akkora lett a területünk. Addigra voltak ipari mennyiséget igénylő vásárlóink, miattuk EU-s tanúsítványt is szereztünk, hogy más országokba is tudjanak szállítani.

Gondolod, hogy ti is hozzájárultok ahhoz, hogy egyre többen fogyasztanak vegyszermentes termékeket, vagy inkább a meglévő igényt szolgáltátok ki?

Kismértékben biztosan hozzájárultunk a változáshoz. Délvidéken velem együtt volt 4-5 pionír, akik a hajtómotorjai voltak a vegyszermentes élelmiszerek népszerűsítésének. Napi kapcsolatban vagyunk egymással, nincs konkurenciaharc, mindent megbeszélünk, van már érdekvédelmi egyesületünk és klaszterünk is, sőt, Szabadkán biofesztivált is szervezünk.

Sok embernek adtok munkát. Mikor érezted azt, hogy már nem csak a ti sorsotok függ a gazdaságtól?

Amikor fejlesztésen törtük a fejünket, mindig nagy feladatot vállaltunk. Tudtam ugyanakkor, hogy ezzel a szűk környezetünk jövőjéért is teszünk, amibe az elvándorlás csökkentését is beleértem. Természetesen nem mi voltuk a közvetlen okai annak, hogy kevesebben költöztek el, de tény és való, hogy a mi falunkból jóval kevesebbem mentek el, mint bármelyik más szomszédos településről. Összetartó közösség vagyunk, segítünk is egymásnak, és én is próbálok minél többet visszaadni a környezetemnek.

Mi az, amit még nem valósítottál meg a terveidből?

Mindenképpen szeretném bővíteni a termelést, nemcsak a zöldség- és gyümölcstermesztés, hanem az állattartás irányába is. Szokták kérdezni a fiatalok, mibe vágjanak bele, ha vegyszermentes gazdálkodással szeretnének foglalkozni, és azt szoktam mondani, hogy bármibe. Ez egy olyan növekvő piac, hogy nem tudod elhibázni, csak meg kell találni a módját, hogy minél gyorsabban reagálhass a fejlődésre. Ha nem tudjuk követni az igényeket, valaki elhappolja előlünk a lehetőségeket.

Mit szólnál hozzá, ha a gyermekeid úgy döntenének, hogy nem a mezőgazdasággal akarnak foglalkozni?

Nem szeretném őket befolyásolni, de a lehetőség ott lesz számukra. Bármit tanulhatnak, de az lesz a kikötésem, hogy mellette ezt is sajátítsák el. Nekem most minden egyes fejlesztéssel az lebeg a szemem előtt, hogy ezzel is többet tudunk majd átadni a gyerekeinknek a hagyományokból és az erkölcsökből, amiket mi megismertünk az út alatt.

iparművész – Esztány táska, Románia (Erdély)

A bőr iránti rajongása teszi, hogy a feltalálás határait kóstolgatja: bővülő táskákat tervez és gyárt. Látványos és egyszerű megoldással a csíkokból összevarrt felület harangformát ölt, akár a szoknya tánc közben. Ő ezt úgy fejezi ki, a munkáiból nem hiányozhat az, amilyenné a csíki környék gazdag népi kultúrája nevelte őt.

Milyen lépéseken át jutottál el ehhez a teljesen eredeti szerkezethez?

Alkatom szerint folyamatosan kísérletezem. Bármit tervezek, abból valami újat szeretnék kihozni. A textilhez pedig nagyon régi vonzalom fűz. Úgy kezdődött, hogy az édesanyám megtanított kötni. Aztán művészeti középiskolába jártam, ahol találkoztam a kézi szövéssel. Megfestettem egy képet, majd utána megszőttem. Ezt az átjárást az anyagok között nem találtam meg a szobrászatban, sem a festészetben.

Minden Esztány-táska olyan, mintha belekapna a szél.

Egészen pontosan olyanok, mint ahogy a táncparketten pörög a lányok rakottas szoknyája.

Az ihlette?

Kétségkívül, benne van a néptáncos múltam. Azt a pontot kerestem, ami a miénk, a hagyományból indul, ugyanakkor maivá tehető. Kísérleteztem az anyaggal, készítettem mintákat a rakottas szoknya nyomán, és rájöttem, hogy a táska lapos, szűk felületéből lehetséges teret nyitni. Ez volt a „szikra pillanata”, aztán csak a szerkezeti megoldást kellett megkeresni.

Hogyan illeszkedik az aktív iparművész életébe a saját vállalkozás?

Egyáltalán nem könnyű ötvözni a kettőt, nyilván minőségi ugrás lenne egy saját üzletvezető. De tanulom ezt is, és talán fejlődöm is benne.

Te adod el a táskákat?

Igen. Ez valószínűleg mérsékli a fejlődés ütemét, de legalább stabilan bővülök. Nagyon szerettem a MOMÉ-ra járni, kifejezetten a textil szak kedvéért mentem oda, de abban biztos voltam, hogy amikor végzek, haza akarok jönni Csíkszeredába.

Nincs két egyforma darab, ezt hogy győzöd?

Az az igazság, hogy ennek a kreativitás mellett praktikus okai is vannak: semmi garancia arra, hogy kétszer megkapom ugyanazt a színű bőrt, amikor alapanyagot vásárolok. A méretet a vásárlók rendelhetik egyénileg, most már stancgéppel vágom ki a bőrcsíkokat, hogy minél pontosabb legyek. Egy táska 60-70 bőrdarabból áll össze, a csíkoknál egy-egy milliméter eltérés is deformálhatja a terméket.

Hányféle modelled van?

Pontosan nem is tudom, 6-7 kategória a hátizsáktól az aktatáskáig, ha utazós, akkor neszeszerrel együtt, és csak a női válltáska kategóriában 10-nél több különböző kiadás, kézifogóval vagy vállpánttal.

Mi volt az első lépés az eladásban?

Vásárokra vittem a táskáimat. Ha nem vettek eleget, a visszajelzéseket hasznosítottam. Állandóan csiszoltam a modelleket, a színektől a cipzárig. Aztán folyamatosan visszaforgattam a pénzt a műhelybe. Két éven át dolgoztam otthon, aztán láttam, van már akkora keretem, hogy helyiséget béreljek, és elindultam.

A vásározás tart még?

Hálisten annyira beindult az üzlet, hogy már ki sem kell mozdulnom. Ímélben, Facebookon, telefonon vagy személyes találkozással veszem fel a megrendeléseket.

Mekkora ráhagyással érdemes rendelni?

Általában hónapos határidővel dolgozunk, ezt épp most igyekszem két hétre szorítani. De az igények egy ideje meghaladják a kapacitást. Október végén már nem tudok karácsonyra felvenni táskarendelést.

Hány segítséged van most?

A kapacitásbővülés nem megy egyik napról a másikra. Be kell tanítanom, akit felveszek. Most 5 fő segítségem van, és a tervezés és az üzlet mellett még mindig varrok magam is. A hátizsák nagyon komplex folyamat, azokat máig én állítom össze. Én is modellezek le minden új darabot.

Ha minden naphoz kapnál még egy munkaórát, mivel töltenéd?

Szeretnék többet tervezni és kísérletezni, ehhez lassan minden feladatot delegálnom kellene. És mivel a vásárlók igényei változnak, ez tulajdonképpen végtelen folyamat. Az új kívánság új modellt és kollekciót is szül. A talpas modell is úgy alakult ki, hogy volt egy fiatal lány, akinek nagyon tetszettek a táskák, valaki megajándékozta egy utalvánnyal, ám ő mindegyiknél picit „csajosabbra”, modernebbre vágyott. Viszont semmi többet nem tudott erről elmondani. Ez tipikusan az a helyzet volt, hogy az új igény hozta az új modellt. És az is nagyon „szikrázó pillanat” számomra, amikor kilépek a saját medremből: egy divattervezőnek a kifutós kollekciójához terveztem 8-10 cipőmodellt, felkérésre. Szeretem ezt. Vagy most fejeztem be egy autó fejtámlájára szerelhető tablettartót, amely speciális igényeknek is megfelel.

Azt szoktad mondani, minden táska megtalálja a gazdáját. Tehát a termék választ, nem a vásárló?

Sok példát láttam arra, hogy mire elkészült a táska, valahogy nem tetszett eléggé a megajándékozottnak. Azért vállalom mindig a cserét – főként, ha ajándékba kapta valaki –, mert két napon belül mindig jön egy másik vevő, aki a lepasszolt darabnak örül. Ez még egyszer sem történt másképp. Az egyik vásárlómnál fél évig a szekrény mélyén kuksolt a táska, majd felhívott és félve bevallotta, ő ezt nem fogja használni, mert nem az ő stílusa. Én biztattam arra, hogy hozza vissza. Elég rendhagyó darab volt, de fél óra nem telt el, és lecsapott rá valaki, aki egyébként aznap utazott Németországba. Úgyhogy biztonsággal mondhatom, minden darab eltalál ahhoz, akihez tartozik. Én a mennyiségi versenybe nem tudok beszállni, de a minőségibe igen. Azok az én táskáim vevői, akik úgy érzik, azt az egyet az ő kedvükért csinálták meg. Pénzzel ugyan bármit meg lehet szerezni – de az az érzés, hogy egy tárgy eleve hozzánk tartozik, megfizethetetlen.

textiltervező – Bertyo Textil Design, Románia (Erdély)

Gál Beáta álma, hogy egyedi tervezésű táskáival, sáljaival és ruháival színt vigyen az emberek életébe. Bár az önállóságot már akkor megtanulta, amikor a művészeti iskola kedvéért tízévesen elköltözött otthonról, a vállalkozás indításával járó kihívások őt sem kímélték. Azóta viszont bebizonyította, hogy kreatív munkából is meg lehet élni.

Sokan azt mondanák, a művészettel nehéz utat választottál. Mindig is tudtad, hogy ezzel akarsz foglalkozni?

Tízévesen egy versenynek köszönhetően kerültem a csíkszeredai Nagy István Művészeti iskolába. Ez a döntés, hogy szinte gyerekként más városba költöztem, meghatározta ezt az utat.

Mennyire volt nehéz elszakadnod a családtól?

Nem volt könnyű, hiszen csak péntekenként utaztam haza, a hétköznapokat nyolc éven keresztül Csíkszeredában töltöttem. Kemény időszaknak bizonyult, de önállóságra tanított. A szüleim döntésekor szempont volt, hogy mozgássérültként születtem, az egyik kezemet nem tudom használni, igaz, én ezt sosem éltem meg hátránynak. Ők viszont úgy gondolták, hogy a művészet a legjobb lehetőség arra, hogy kibontakozzam.

A művészetről sokan gondolják, hogy rengeteg benne a buktató. Érezted ezt valaha?

Szerintem csak azért tartják nehéznek, mert nem feltétlenül biztosít jó anyagi megélhetést. Hosszú távon a kortársaimat is figyelembe véve csak néhányuknak sikerült művészként főállásban elhelyezkedni. Sajnálom, mert a művészetekben nagyon sok lehetőség van.

Soha nem merült fel, hogy mással foglalkozz?

Nem, bár egyetem után volt egy kis átmeneti időszakom. Gyergyó-szentmiklóson kaptam egy biztos állást a Figura Stúdió színházban mint közönségszervező, de mivel az irodai munka nem állt közel hozzám, szívesen átvállaltam a plakáttervezést. Ezzel párhuzamosan a Kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem textil-design szakán mestervizsgáztam. A felsőbb iskolák befejeztével a munkahelyet is otthagytam, vállalva azt, hogy megpróbálok a saját lábamra állni, vállalkozást indítani.

A biztosból kiléptél az ismeretlenbe, de tapasztalat nélkül hogyan lehet ehhez hozzáfogni?

Az elején még nem is vállalkozásként fogtam fel az egészet, csak azt éreztem, hogy alkotok és kreatív vagyok. A kialakításban sokat segített az, hogy részt vettem egy uniós projektben, melynek lényege többek közt a székelyföldi népi textíliák motívumkincseinek a feldolgozása volt. Itt készültek el az első táskák, amelyek kiállításokra is kerültek. Ez volt az egésznek a magja, ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy talán hosszú távú megélhetést is biztosíthatnának az alkotásaim.

Mégis eljött valamikor az idő, amikor a vállalkozással is foglalkoznod kellett.

Elismerem, hogy a semmiből fogtam neki, a vállalkozási formát is csak azért vettem fel, mert kötelező volt, egyáltalán nem értettem hozzá. Így voltam a marketinggel és a könyveléssel is. Először csak alkottam, de aztán szép fokozatosan belemélyültem a témába, elkezdtem az arculattal foglalkozni, kitaláltam a nevet, kezdtem keresni a vevőimet. Távol állt tőlem, és még most is sok tanulnivalóm van, ennek ellenére nem is gondolkozom máson, mert már tudom, hogy ezt szeretném csinálni.

Mi volt rád a legnagyobb hatással?

Az uniós projekt sokat segített: olyan textileket kellett felkutatnunk és átültetnünk használati tárgyakká, amik már feledésbe merültek és csak múzeumokban találhatóak. Ez a mai napig látszik a stílusomon, de igyekszem más koncepciókat is kitalálni.

Mennyire vagy benne te magad az alkotásaidban és mennyire próbálsz az emberek ízlésének megfelelni?

Az első termékek csupán az én kedvemre voltak tervezve, de már az első vásár pozitív visszajelzései bizonyították, hogy az általam megálmodott minták, szabások tetszenek a vásárlóknak is. Mindig figyelembe veszem a megrendelők által kért színárnyalatokat, de természetesen a batikolás mint technika, a minták, a szabás, az anyagok az én elképzeléseimet tükrözik.

Mikor volt az első pillanat, amikor érezted, hogy már nem csak saját magad szórakoztatására végzed a munkát?

Már a kezdetekkor nyilvánvaló volt, hogy ha főállásban szeretnék ezzel foglakozni, akkor a saját elképzeléseim mellett figyelembe kell vennem a vásárlók igényeit is. Az első ilyen pillanat lényegében egy igen inspiráló felkérés volt, ugyanis egy kávézó arculatát kellet meghatároznom az általam festett bútortextilekkel. De mindezt örömmel tettem, hiszen az együttműködés eredménye nem szorította háttérbe a bertyós stílusjegyeket.

Személyesen is próbálsz kapcsolatot teremteni a vevőiddel?

A kapcsolatfelvételtől a végtermékig nagyon hosszú a folyamat. Igyekszem mindig odafigyelni a vásárlókra, kielégíteni az igényeiket, amire szükség is van, hiszen az egész folyamat rugalmas. Egy-egy táskát például akár a korábban vásárolt cipő színéhez is hozzá tudok igazítani. A miénkhez hasonló kisvárosban nincs nagy választék a boltokban, ezért megkeresnek ilyen kérésekkel is.

Felelősségnek érzed a munkád?

Igen, több mindenben. Felelősséggel tartozom a munkatársaim és a megrendelőim, sőt, a hagyományaink felé is. Bár egyedi dolgot találtam ki, azt sem felejtettem el, hogy a környékünkre jellemző húsvéti tojásírásnak hasonló a technikája az enyémhez, ezért valamilyen szinten azért is felelősséget érzek, hogy folytassam ezt a hagyományt. De az is fontos, hogy megmutassam: ebből meg lehet élni, és az sem akadályozhat meg senkit, ha mozgássérültnek születik.

Előny vagy hátrány, hogy nem egy nagyobb településen, vagy akár a fővárosban dolgozol?

Lehet, hogy egy nagyvárosban nehezebb lenne kitűnni a termékeimmel, de ezt nem tudhatom, mert még nem próbáltam. Ahol most élek, könnyebb terjeszkedni, mert ilyesféle termékeknek eleve nem volt eddig piaca, és még nem akadt senki, aki hasonlóval foglalkozott volna.

Azt már említetted, hogy egyenes út vezetett el idáig, de milyen út vezet tovább?

Folytatni szeretném, amit elkezdtem, és még vannak megvalósítandó ötleteim is. Szívesen készítenék különleges alkalmi ruhákat, mert ilyen szolgáltatás nincs a környékünkön. Gyerekkori álmom, hogy nyissak egy saját boltot. Kislányként már felmerült bennem a kérdés, hogy a felnőttek miért nem színes ruhákban járnak, de akkoriban a boltokban csak egyszínű ruhákat és cipőket lehetett kapni. Mindig azt kerestem, hol van a szín az emberekből, és elhatároztam, hogy ha lesz egy saját üzletem, én egészen biztosan színt viszek majd ebbe a szürke világba.

egyéni vállalkozó – Bester-Gal S.R.L.-D, Románia (Erdély)

Fél évvel egy majdnem-tragédia után kezdett vállalkozni: 25 évesen agyvérzést kapott. Felépült, szinte azonnal megnősült, és egyhónapos házasként vállalkozni kezdett a feleségével. A ruhaüzlet csődbe ment, de akkor már néhány hete a saját kenyerüket sütötték, így hát üzletszerűen is átálltak. Azóta ebből élnek, egyetlen receptből.

Mivel foglalkoztál a betegség előtt?

Rendezvényszervezéssel. Sosem voltam alkalmazott. Azzal kezdődött, hogy egy cégnek összehoztam néhány eseményt, ezeknek jó hírük kelt, így mások is felkértek, hogy Csíkban, Sepsiszentgyörgyön irányítsam a munkát, keressek helyet. Jó időszak volt, kevesebbet kellett dolgozni, mint most, és sokat is kerestem.

Hiányzik?

Egyáltalán nem. Azóta két gyermekem van, a pékség abba az irányba halad, amerre kell, és már egészségesebb munkatempóban dolgozom, mint az elején. Már nem én vagyok a főszereplő a termelésben. De hétvégenként, amikor több a rendelés, még mindig én indítom el a dagasztást.

Kezdetben hobbiból sütöttetek. Miből érezted meg, hogy ebből akarsz élni?

Az első – még mobil – kemencét azért vettem meg, mert találkoztam Csíkban apám egy nagyon jó barátjával, aki úgy mesélt a saját kemencéjéről, mi mindenfélét lehet vele csinálni, hogy az meghozta a kedvem. Először vásárokban akartam kenyérlángost sütni, ötvenesével. De céget kellett volna rá alapítani, és kifutottam a pénzből. Viszont ott állt az udvaron, gondoltam, hát akkor használjuk. A burgonyás receptet csak úgy kaptam valakitől. A kemencébe egyszerre 6 veknit lehet betolni, és mivel ennyit úgysem tudtunk megenni, adtam a szomszédoknak. Annyira ízlett nekik, hogy elkezdtek rendelni. Terjedt a híre, jöttek az igények, és már nem bírtam egyedül. Felvettem egy embert, aztán még egyet, most hatan dolgozunk. Gyorsan kiszámoltuk, mekkora a haszonrés, ha veszünk egy kiló lisztet, és hát nem kicsi.

Hányszorosa a bolti árnak?

Körülbelül három és félszerese, de ez prémiumkategórás, kézműves kenyér, még úgy is, hogy már nem kézzel dagasztunk.

Nem drágállják?

De, ez szokott lenni az első reakció. Aztán megkóstolják, nem bírják abbahagyni, és a kérdés eldőlt. Van, aki hízásra panaszkodik, de mi naponta megettünk egyet, amikor belevágtunk, és egyikünknek sem változott a súlya.

Nem lehetett könnyű marketingelni.

Ami marketing segítette a kenyerünket, az mind szájhagyomány volt. Megkeresett a tordai húsüzlet, mert jókat hallottak a pityókásunkról. Először napi 10-15 veknit rendeltek, majd 30-at, most 80-100 darabnál tartunk. Azt mesélték ebben az üzletben, hogy aki belép és keresi, mert vendégségben evett pityókás kenyeret, törzsvásárlójuk lesz, ők ezért nagyon hálásak is. Szóval úgy fejlődünk, hogy nem is én jelölöm ki a fejlődési póznákat. Vásárhelyen is a húsos üzletek kényszerítenek arra, hogy fejlesszek, hogy hatékonyabbak legyünk, mert ők is egyre többet rendelnek. Az ünnepekre mindig külön készülünk, kétszer annyi a rendelés, külön kemencét kell építtetnem. Karácsony előtt előfordult, hogy két órán át sorba álltak, kicsit úgy, mint a kommunizmusban a banánért.

Erre számítottál?

Igen. Én csíki vagyok, Marosvásárhely mellett élünk. Itt nemcsak nincs prémiumkategóriás kenyér a pityókásomon kívül, de évtizedeken át nem lehetett kapni jófélét. A teljes kiőrlésű volt a minőségi csúcs, de valójában nem ízlett senkinek. A mi kenyerünk nem morzsál, az emberek ötnaposan is szívesen eszik, nagyon ízletes. Mindenkinek a gyerekkora jut eszébe, a nagyszülei. „Lovebrand” lett, szeretik. Nekem pedig az ad erőt, hogy folyamatosan pozitív visszajelzést kapok. Belekerültünk abba a spirálba, hogy 2-3 havonta duplázunk. Mindig a rendelésekhez igazítottam azt is, hogy felveszek valakit. De mondhatom, az egész nagyon szerencsés helyzet. Kezdetben nem tudtam, hogy fogom megtanítani az embereket. Úgy jöttek, mintha küldte volna őket az ég. Hiszen a Miatyánkban imádkozunk a kenyérért.

Van valamilyen különleges nehézsége a receptnek?

Kicsit nehezebb kiszakítani a tésztát, mintha sima kenyeret sütnénk, de eddig még mindenki hamar megtanulta.

Terveztek más receptet is bevonni?

Odáig már eljutottunk, hogy kísérletezzünk, nem is rossz, amit teljesből és rozsból sütünk, de visszatart, hogy azonnal elkezdenék rendelni, nekünk pedig nincs kapacitásunk több kenyérre.

Irigylésre méltó problémák.

Kicsit hihetetlen az egész. Nem is reklámozzuk magunkat, mert nem győzzük. A pityókát meg kell főzni és hámozni, ez a szűk keresztmetszet. A kemencében a fát el kell égetni, a szenet kivenni, utána tenni a kenyeret. Ha egy órát ég a fa, utána egy órát nem sül a kenyér. Munkás, de megéri. Ahol jártam, minden pékségben csúcstechnológiát használnak. Mi meg nem, ettől prémium a kenyerünk.

Ez látszik is?

A kenyér teljesen fekete, amikor kivesszük a sütőből. A külső kérget le kell reszelni, így aranybarna lesz, de érdes. Még mindig nehéz eltalálni a paramétereket, olykor elégetjük, máskor alulsütjük. Vásárhelyen szinte egyke vagyok ezzel. Azért halad ilyen ívben felfelé a cég.

Hol szeretnél lenni tíz év múlva?

Azt nem tudom, de a következő lépcsőfok a napi 1000 kenyér. Ehhez összesen 11 emberre lesz szükségem. Hatan sütnek, öt hámozza a krumplit.

Úgy sejtem, ostromolhatnak munkáért.

Havonta jelentkezik egy-egy fiatal. Legközelebb januártól lesz lehetőség, addigra készül el az új kemence. Ez már kőművesmunka. A vezetőjük első látásra nem gerjeszt bizalmat, de nagyon profi, szuper kemencéket épít, bár először nem akartam hinni a fülemnek, háromszor akkora árat mondott, mint amire számítottam. Viszont emellett pék is. Hiteles. Minden észrevétele fontos, hallgatok rá. Jobban, mint arra a nagymamára, aki szóvá teszi, hogy valamit változtatnom kell a recepten, hiszen egy év alatt több kenyeret sütök, mint ő egész életében.

Mit szeretsz legjobban ebben az életformában?

Nem mondom, hogy egész életemben erre vágytam, de az biztos, hogy közelebb áll a szívemhez, mint az alkalmazotti lét. A magam útját akarom járni, nem valaki más álmait megvalósítani. Úgy látom, hogy eléggé jól működik.

ügyvezető, tulajdonos – S.M.T.R. Zupčanik, Szerbia (Vajdaság)

Az egyedi pótalkatrészeket gyártó családi céget az ikerfiúk vették át. A szerbiai Adáról a New York-i metrókocsikba is kerülnek alkatrészek, miközben a vállalkozást úgy kellett felépíteniük, hogy a háború miatt mindig szükség volt egy B-tervre. A „nincs túl kemény anyag, csak gyenge esztergályos” mottó pedig minden körülmények között működik.

A családi céget 1983-ban édesapád indította a szerbiai Adán. Mi történt, mikor a NATO bombázni kezdte az országot 1999-ben? Hogy úsztátok meg?

Középiskolások voltunk – többesszámot használok az ikertestvérem miatt. Három nappal a bombázás előtt apunak szólt egy jóismerős, hogy baj lesz, de a határok még nyitva vannak. Útnak is indultunk Mórahalomra, Szeged mellé. A szüleink itt ’93-ban vettek egy házat, még a jugoszláv háború miatt akartak egy helyet, ahova mehetünk, ha menni kell. Jelentkeztünk Szeged legjobb műszaki szakközépiskolájába, és másnapra fel is vettek. Apu és anyu maradt otthon. Amikor a bombázás megindult, a határt lezárták.

A hadsereg lefoglalt valamit a cégtől?

Nem, illetve bocsánat, elkértek egy aggregátort!

Veletek mi lett?

Telefonon tartottuk a kapcsolatot a szüleinkkel, a bombázás után dönteni kellett, hol folytatjuk. Őszintén szólva, láttuk a különbséget a két iskola között. Maradtunk Szegeden. Többet adott, ötödévre is maradtunk, mert a szakmai képzés fontos volt. Az egy dolog, hogy mi iskolába jártunk, de hétvégén ültünk is a kocsiba, jöttünk haza és kaptuk is a címeket aputól, kinek mit kell megcsinálni. Két napot dolgoztunk, mentünk az ügyfelekhez, és hordtuk az árut.

Teljesen egyértelmű volt, hogy hazamentek és átveszitek a céget?

A cégnek vége lett volna különben. A szüleink idősek voltak, és az egészségük is gyengült akkor már. Mi ebben nőttünk fel, 14 évesen már én tanítottam be a fogazó gépre a munkásokat.

Miért kezdtetek el a fogaskerekekkel foglalkozni?

Édesapám 20 évig dolgozott az adai szerszámgépgyárban, 20 évig volt egyéni vállalkozó – 2003-ban vettük át tőle. Nyolc munkása volt, 35 gépe, közepes méretű, mondhatni átlagos cég volt az övé. Az első volt, aki otthagyta a gyárat, ahol akkor rekordfizetések voltak, csodaszámba ment, hogy kilépett. Később sokaknak segített anyagilag, munkával, ezért igazán megbecsült ember lett. Apu csak fogazással akart foglalkozni, és ez különleges volt, de kevés is, bővíteni kellett, 2003-ban 4-5 alvállalkozóval dolgoztunk. Ezt kellett nekünk leépíteni, hogy mindent egy helyen tudjunk készíteni. Így rövid határidővel jó minőségben tudunk dolgozni, nem függtünk mástól.

A 80-as évek Szerbiájában, hátrahagyva egy jól fizető gyári állást, megérte vállalkozást indítani?

Az elején talán nem, legalább is anyagilag, később mindenképp bejött. Legfőképpen a megbecsültség miatt. Apám ismert ember lett, nem egy a 2500 munkás közül. Vállalkozóként rengeteg ember problémáját oldotta meg.

Mi volt, amiben megláttátok a kitörési lehetőséget?

A sorozatgyártás a legegyszerűbb, itt gondolkozni sem kell, csakhogy ilyen megbízás az elején nem nagyon volt. Az egyedi gyártásnál minden darab külön technológiát igényel, nagyon problémás. Mi ezt örököltük meg, de olyan szintre fejlesztettük fel, mintha sorozatot gyártanánk az egyedi alkatrészekből. Ez nekünk ma már rutin. Több mint 120 gépünk van, 33 emberünk.

A növekedésetek minek köszönhető? Külföldi ügyfelek, vagy egyszerűen ekkora a potenciál a szerb gazdaságban?

Érdekes, de a válasz: egyik sem. Egyrészt: olyan dolgot csinálunk, amit mások nem, vagy nem szívesen. Egyedi pótalkatrészre más nem állítja be a gépet. Komplex szolgáltatást nyújtunk: egyszerre esztergálunk, fogazunk és hőkezelünk. A vevő mindent megkap egy helyen. A másik összefügg a gazdasági helyezettel. Nyugaton van pénz, nem foglalkoznak a javítással, vesznek újat. De nálunk nincs pénz. Az emberek az utolsó kis valamijüket is megjavíttatják, hátha olcsóbb. Ebből a sok javításból rengeteg munkánk van. Abban látok még lehetőséget, hogy amit itt olcsón megjavítunk, azt szállítsuk Nyugatra, ahol a javítás amúgy drága, nem feltétlenül éri meg.

Titeket a testvéreddel mi vonzott erre a pályára? Az üzlet vagy a műszaki érdeklődés?

Inkább az utóbbi, hiszen tényleg beleszülettünk ebbe. Nem is tudom, mikor kezdtük a szakmát, amióta az eszemet tudom, mindig a műhelyben voltunk.

Milyen ma vállalkozónak lenni Szerbiában?

Nem egy aranyélet, de nem is mondom, hogy rossz lenne. Az anyagi háttér megvan, ezért megéri csinálni, és ott van az is, hogy az embert tisztelik, ismerik. Bárhova megyek, többen tudják, én ki vagyok, mint akiket én ismerek.

Együtt dolgoztok az ikertestvéreddel, sőt szinte mindent együtt csináltok. De két cég van.

Édesapámnak és édesanyámnak is megvolt az egyéni vállalkozóija, azt vittük tovább, mikor nyugdíjba mentek (az egyéni vállalkozó Szerbiában inkább cégforma – a Szerk). Aztán ott volt a kérdés: ki lesz a munkás és ki a főnök? Úgy döntöttünk, jobb, ha két cég van inkább! (nevet) De úgy intézünk mindent, mintha egy vállalkozás lenne, sőt, mintha egy család lennénk. A mai napig közös a kasszánk, közös a pénztárcánk. Nem azt mondjuk, hogy ez az én autóm, hanem, hogy a mi autónk.

A család hogy viseli?

Nehezen, de azért külön élünk, a feleségen nem osztozunk! (nevet) A gondolkodásunk ugyanaz, a céljaink közösek, de sok mindenben különbözünk.

Mi az, amit még el akarsz érni a cégeddel?

A vállalkozás a régi családi házból nőtt ki – minden évben annyit bővültünk, amennyit a pénztárcánk engedett. Fontosnak tartjuk, hogy csak annyit költünk, amennyi pénzünk van. Amit mi építettünk, az a miénk, bármi történik – és utóbbira azért volt példa mifelénk. Vásároltunk az ipari zónában egy telket, ahova új gyártócsarnokot akarunk felhúzni, ami az európai szabványoknak is megfelel (90-120 millió forintos beruházás lesz). Eldöntöttük a testvéremmel, hogy ezt megcsináljuk. Lehetőségünk van pályázni, ez nálunk új dolognak számít. Ha sikerül, akkor egy-másfél év alatt meglehet, ha nem, akkor lehet, hogy eltart 10 évig. De megcsináljuk akkor is.

Milyen Szerbiában magyarként vállalkozni?

Magyar környezetben nőttünk fel, nem volt szükségünk a szerb nyelvre. Ezért azt mondtuk, hogy nem várjuk meg, míg elvisznek katonának, hanem jelentkeztünk, hogy mennénk, legyünk rajta túl minél előbb! A többség is azért jelentkezett, mert ott tanult meg szerbül. El kellett fogadtatnunk az emberekkel, hogy nem vagyunk hülyék, csak nem beszélünk úgy szerbül. Ezután vettük át a céget egy olyan szakmában, ahol a gyakorlati tapasztalat a legfontosabb, ahol az öreg mester az érték. Fiatalon, helytelen szerb tudással kellett bebizonyítanunk, hogy mi vagyunk az okosabbak. Ez volt a kihívás, de megoldottuk. Mert mit is csináltunk? Dolgoztunk becsülettel, úgy, ahogy „köll”.