Gál-Berey Tünde

Tulajdonos, projektvezető – Villámfordítás

Ami más, az nem feltétlenül rossz – vallja Gál-Berey Tünde, aki forradalmi ötleteivel már nem egyszer verte ki a biztosítékot a szakmában. A siker azonban őt igazolja, az általa kidolgozott méltányos kereskedelmi módszer lényege megteremteni a kereteket ahhoz, hogy fordítói szeressenek neki dolgozni.

A gyerekkor mindenkinek nagy hatással van az életére, de talán a tiédre ez hatványozottabban igaz.

Biztos vagyok benne, hogy van összefüggés az életem akkori és mostani alakulása között. Romániában születtem, a családomnak magyarként kellett boldogulnia a román közösségen belül. Nagyon nehéz időszak volt, de a szüleim kitartottak és az első adandó alkalommal átjöttek a határon. Nem számított szökésnek, de hivatalos áttelepülésnek sem, két gyermekkel kellett egyik napról a másikra mindent maguk mögött hagyniuk.

Mit adott neked ez az időszak?

Azóta is máshogy látom a szabályokat. Átköltözés után az első öt év kínszenvedés volt, eltartott egy ideig, amíg az alapján ítéltek meg minket, amit csináltunk, és nem annak alapján, ahonnan jöttünk. Hiába voltam jó tanuló, mindig román maradtam és dupla teljesítményt kellett ahhoz nyújtanom, hogy fele annyira elismerjenek. Ezért kezdtem bele a sportba is, kajak-kenuztam. Kamaszkoromban voltak sikereim, de sajnos egy idő után kiderült, hogy ez nem az én utam. Az evezés azonban szigorúságra nevelt és nagyon sokat hozzátett a személyiségemhez. Ennek köszönhető, hogy a mai napig meg tudom ítélni, mi az ami még megy, és mi az, amit már nem tudok vállalni.

Kudarcnak élted meg, hogy nem sikerült?

Egyáltalán nem, mert a tanulás szép lassan átvette a sport szerepét. Érdekelt a természettudomány és szerettem volna messzire jönni a keleti kisvárosból, ahol éltem, így kerültem Budapestre, ahol kertészmérnöknek tanultam. Nehéz időszak volt, mert bár a nővérem akkor már itt volt, egyedül kellett megtalálnom a helyem.

De hogy lesz egy kertészmérnökből fordító?

Az angolt mindig nagyon szerettem, tulajdonképpen ez volt az egésznek az elindítója. Hogy meg tudjak élni, az egyetem mellett korrepetáltam és fordítani kezdtem, majd elkezdtem a szakfordítói képzést. Ötödik évfolyamon találkoztam a mentorommal, ő javasolta, hogy menjek a marketing-menedzser szakra PhD-zni. Itt aztán végre minden a helyére a került: a képzés összefogta a növénygenetikát, a fordítást, a marketinget, ráadásul tudtam mellette dolgozni.

Maradhattál volna szakfordító, te azonban huszonnégy évesen inkább a vállalkozás mellett döntöttél. Mi motivált?

Kémiatankönyveket fordítottam, és amikor elfogyott tananyag, az iroda igyekezett más munkákat adni. Csakhogy ezeket nem szerettem és úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Viszont rengeteg embert ismertem, úgyhogy elkezdtem kiszervezni a munkákat. Az idő múlásával már jöttek a külön megrendelők, kialakult az ügyfélkör, ekkor találkoztam egy másik tanszéken végzett hallgatóval, aki sikeres vállalkozásokat vezetett. Ő javasolta, hogy alapítsak céget és rengeteget segített. Utolsó éves voltam, amikor megszületett az első gyermekem, ekkor vettem fel az első projektvezetőmet, aki azóta is nekem dolgozik. Így már tudtam mással foglalkozni és szépen lassan elkezdtem felépíteni a vállalkozást.

A piacon rengeteg fordítóiroda van, hatalmas a verseny. A te üzleti terved miben különbözik tőlük?

Mindig voltak ötleteim, amik nagyon eltértek a piaci viszonyoktól, és rengetegen hülyének néztek miatta. Ami azonban más, az nem feltétlenül rossz. Egy dologban biztos voltam: az én irodámnál nem lesznek rossz viszonyok. Sok fordító dolgozik nekem, de mindegyiküket ismerem, tudom, mivel foglalkoznak, hol tartanak az életükben, ezáltal pedig azzal is tisztában vagyok, mire számíthatok tőlük. A fordítás minőségét egy dolog befolyásolja, hogy a fordító szereti-e, amit csinál. Az én feladatom az, hogy ennek megteremtsem a kereteit, méghozzá fair trade módon.

Hogyan alkalmazhat egy fordítóiroda fair trade elveket?

A méltányos kereskedelem egy szervezet és egy logó, és tisztában vagyok azzal, hogy az én szakmámban nem lehet bevezetni, bár tárgyalok velük, hogy ez megváltozzon. Nálam nincs olyan, hogy csúszunk a fizetéssel, ha valaki bead egy számlát, akkor lehetőleg aznap, de legfeljebb öt napon belül utaljuk a pénzt. Ha tőle elvárom, hogy este 10-kor üljön le fordítani, akkor nekem is kell, hogy legyen időm átutalni. Nagy projekteknél előre fizetjük a számla egy részét, hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy a következő időszakban a fordítónak az lesz az egyetlen bevétele. Az otthoni munka körülményeit is figyelembe kell vennem. Az egyik fordítóm gyerekének például egész éjjel fájt a hasa, ezért megcsinálta ugyan a fordítást, de az rossz lett. A szabványok szerint most úgy le kellene húznom, hogy öt évig nem kaphatna másik munkát, de nem teszem.

A fordítás minőségét egy dolog befolyásolja, hogy a fordító szereti-e, amit csinál. Az én feladatom az, hogy ennek megteremtsem a kereteit, méghozzá fair trade módon.

Nem ütköztél falakba?

Mindig azokba ütközöm. A jó megrendelőknek még el tudom magyarázni, miért fontos, hogy előre fizessenek, a versenytársakban azonban elég nagy az ellenállás. Elismerem, hogy nem könnyű, de volt már olyan is, aki kipróbálta a módszeremet, és azt mondta, hogy egészen kisimította az üzleti viszonyokat a cégében.

A képzés a másik mániád, gondolom ott is szakítottál a hagyományokkal.

Az irodában hatalmas mennyiségű információ és tudás repked egész nap, amit kár lenne elkótyavetyélni. Ezért hoztam létre a TranszFészek nevű programot. A kiválasztott fiatalok beülnek hozzánk, adunk nekik szobát, gépet, szoftvert és semmi más dolguk nincs, csak hogy figyeljék, mi történik, és közben próbáljanak meg nekünk dolgozni. Ez amúgy is nyitott iroda, ha egy fordítómnak két tolmácsolás közben van két órája a városban, nyugodtan bejöhet, dolgozhat, az sem érdekel, ha másnak. Persze ezzel is kivertem a biztosítékot a szakmában, az irodák többsége nem engedi be a gyakornokokat, mert félti a tudását.

Szinte a nap minden órájában elérhető vagy, az e-mailekre öt percen belül válaszolsz. Hogyan tudod egyeztetni mindezt a családi élettel?

Jól, mert nekem és a férjemnek is remek családja van, a nagyszülők rengeteget segítenek. A két gyermekem is nagyon rugalmas, ebbe születtek bele, megszokták, hogy sokat dolgozom, cserébe viszont az együtt töltött idő mindig tartalmas. Egyetlen egyszer, a második terhességem alatt fordult elő, amikor becsuktam a laptopom és azt mondtam, nem csinálom tovább. A férjem kért, hogy ne hagyjam abba, átvette a feladataimat, én pedig visszavonultam. Két hétig bírtam, majd szép lassan egyre többet szóltam bele a munkába, végül kénytelen volt újra átadni nekem a stafétabotot.