bútorfestő és fafaragó – festettbutor.com, Románia (Erdély)
A vargyasi Sütő családban 400 éves hagyomány a fafaragás és bútorfestés, Istvánnak soha egy percig sem volt kérdés, merre vegye az irányt. Harmad-éves faipari mérnökhallgatóként indította el a vállalkozását, majd felújította az 1773-ban épült családi házat. Egyszerre lett múzeum, élő katalógus és bolt ez az épület: itt látható a kiterjedt néprajzi gyűjtemény, és innen lehet megrendelni vagy megvásárolni István munkáit is.
Gyermekkorodtól fogva szinte belenőttél a mesterségbe. Ki volt a legfontosabb mestered?
Nem volt kérdés, hogy folytassam a családi hagyományt, bár engem az elméleti vonal is érdekelt annyira, hogy faipari mérnök legyek. Természetesen a brassói Transilvania Egyetemen szerzett tudás jó része hasznosítható, legfontosabb mestereim mégis nagyapám, édesapám, nagybátyám voltak.
Mi dönti el, hogy egy kézműves fabútorkészítő mikor lesz kész, mikor kezdhet önállóan dolgozni?
Ez egyéntől függ, családunkban nincs mestervizsga vagy ilyesmi. Már kisiskolás koromban dicsérték a rajztudásomat, s nemsokára már üzleteltem is a turistákkal, egyszerű kis darabokat adtam el nekik.
A vállalkozás első éveiben mi volt a legnehezebb?
A bürokrácia, a kusza, így is, úgy is értelmezhető román törvények voltak a legijesztőbbek, de mivel édesanyámnak is egyéni vállalkozása van, sokat segített.
Marketinget is tanultál? Vagy a hosszú hagyomány miatt nincs szükség rá?
Amikor megvettem az új gépeket a műhelybe, készítettem több szép, de viszonylag gyorsan előállítható, vagyis a bútorokhoz képest olcsóbb terméket. Ezekkel házaltam egy kört, a környék minden üzletében jártam, amelyekről úgy gondoltam, érdekelheti őket. Értékesítésként egyáltalán nem volt sikeres kör, de egy haszna mégis volt: megnyugodhattam, hogy hát ezt is megpróbáltam. Ma már a családi kiállítás az egyetlen hely, ahol árulom, amit készítettem. Itt veszem fel a megrendeléseket.
Milyen bútordarabokból kapod a legtöbb megrendelést?
Ládából és saroktékából, vagy, ahogy mi mondjuk, szegeletalmáriumból.
Volt feladat, ami kifogott rajtad?
Két olyan nagy megrendelésem is volt, amiről nem voltam meggyőződve, hogy sikerül teljesíteni, de az Isten segedelmével meg tudtam csinálni, s a végén mindenki elégedett volt.
Ezekben mi adta a nehézséget?
Nem maguk a darabok, csak a mennyiség: szoros határidőre kellett elkészítenem egy 24 darabból álló együttest. A megrendelő pályázta a pénzt a munkálatra, így haladékot nem kérhettem. Először megpróbáltam kiszámítani a munkamenetet, de ezt gyorsan félretettem. A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, szól a kínai mondás, így hát belefogtam, meg nem álltam, és röpke egy év alatt elkészültem.
Bölcsőtől sulykolón át székelykapuig vállaltok faragást. Van kedvenc területed?
A hagyományos székely háztartás festett bútorait szeretem a legjobban, de kisérletezgetek a faszobrászattal is, akárcsak nagyapám.
Nincs két egyforma minta a munkáid között. Honnan merítesz ezekhez?
Inkább fogalmazzuk úgy, hogy nincs két egyforma darab, hiszen a minták hagyományosak, de ezekkel millióféleképpen lehet díszíteni egy bizonyos felületet. A mintakincs már a fejemben (sőt, néha az az érzésem, hogy a kezemben) van, de ha mégsem jönne az ihlet, csak körbepillantok, mert a családi kiállításon szoktam a festést végezni, s akkor az ősök kisegítenek.
Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
Az idén felavatott felsősófalvi házra, melyet szinte teljes egészében én bútoroztam be.
Van ennek valamilyen speciális funkciója? Mi teszi különlegessé?
A tulajdonos idegenbe szakadt magyar, aki haza akart költözni, és nagyon lelkesen támogatja a hagyományt. Egyesületet hozott létre, pályázott, nyert, és így újíttatta fel ezt a hármas osztatú tornácos házat. A ház teljesen alkalmas arra, hogy lakjanak benne, sőt, helyet kapott egy természetgyógyászati rendelő, egy kézműves-alkotó szoba, de ki is állítanak például régi viseleteket. A bútorok tehát funkcionálisak, mégis szinte kizárólag a hagyományos székely festett bútorok tárházából válogattunk.
Mennyire kaptál ebben szabad kezet?
A tervezéshez kimentem Sófalvára, együtt jártuk végig a házat. A megrendelők elmondták, melyik szobát mire használnák, hogyan módosul a belső szerkezet, ehhez pedig én javasoltam bútorokat. Mutattam képeket, s mivel talált a szó, könnyen ment ez a munkafázis. A teljes munkálat végeztével pedig (ami csak kicsiny részben az én érdemem) Felsősófalva, sőt Székelyföld gazdagabb és szebb lesz. Egy ízlésesen felújított régi ház azt hirdeti, hogy igenis lehetséges a régit úgy hasznosítani, a modern igények számára is kielégítővé tenni, hogy a lelke és a külleme megmarad.
Most hogyan épül fel a céged?
Egyetlen alkalmazottam van, én magam. Ez a szabadságot jelenti nekem, a minőség és hitelesség biztosítéka. A műhelyem most olyan szinten van, hogy (hacsak valami javíthatatlanul meg nem hibásodik) nem kell új gépeket vennem, tehát az Istentől csak erőt s egészséget kérek, hogy dolgozhassak jó sokat.
Meddig fogod így győzni?
Nem tudom, pillanatnyilag komoly kérdés a hogyan tovább. Ha rákényszerülök, hogy embereket alkalmazzak, ha le kell mondanom arról, hogy minden darabot magam tapogatok végig, attól tartok, a lényeg veszhet el.
A műhelyedet-kiállításotokat Károly velszi herceg is meglátogatta. Melyik mondatát zártad a szívedbe?
Károly herceg őfelsége nagyon kedves és közvetlen ember. Nagy tisztelője, sőt, szerelmese az erdélyi hagyományoknak. Amikor már kint álltunk az udvaron, fényképezkedtünk a 400. évfordulóra készített kopjafa előtt – nagyapám műve –, felhívtam őfelsége figyelmét a kopjafa SÜTŐ DINASZTIA feliratára, alatta a 14 nemzedékkel: „Látja-e, királyi felség – mondtam –, a miénk is dinasztia, igaz, hogy nem királyi, csak ilyen kézműves.” Erre őfelsége egyet legyintett, és láthatóan lélekből azt felelte: „Az még sokkal jobb”. Kísérete, ahogy mi mindannyian – tán még a kemény legények is – nagyot derültünk ezen.
Kommentek