Példakép

Guzsvány Szilveszter

2016. december 31.

Guzsvány Szilveszteregyéni vállalkozó – Zen Soda, Szerbia (Vajdaság)

Talán ha négy évvel ezelőtt a barátnője nem kér fröccsöt a zentai Zen kávézóban, és nem szembesül azzal, hogy a szódavíz mint olyan gyakorla-tilag nem létező fogalom, Guzsvány Szilveszter vállalkozása ma nem szikvizet gyárt. De az ügyvezetést, a marketinget, a szervezést, az értéke-sítést már egyetemista korában megkóstolta.

Mi számít igazán nagy kalibernek ebben az iparágban?

A Vajdaságban a szódavízüzemben nagyban gondolkozni nem láttam senkit, Magyarországon pedig csak egy-két franchise-hálózatot. Az én erősségem nem a termékfejlesztés, ahogy körülbelül mindenki feltételezi, hanem az egyedivé fejlesztett értékesítési lánc. Úgy járunk házról házra, mint egy klasszikus szódás vagy jeges, ez az értékesítési formánk, és mégsem elavult. Most szabjuk a huszonegyedik századra, már csak az emberi erőforrás határai miatt is.

Hol tart a folyamat?

Készítek egy, a munkát megkönnyítő szoftvert. Ezen a környéken ital-házhozszállítással nem foglalkozik senki, aki viszont házhoz szállít, nem gondolkozik nagyban.

Mi a különlegessége a szoftvernek?

A hatalmas és teljesen atipikus adatbázis. Három és fél éve gyártok és értékesítek szódavizet. Mindent, amit ennyi idő alatt összegyűjtöttem a vásárlókról, rögzítettük Excelben. A születésektől a költözéseken át a családi ünnepekig minden adatot eltároltunk. Ebből applikációt készítünk a futárainknak. Itt, a Vajdaságban például előfordul, hogy egy utcában a 42-es házszám mellett a 15-öst találjuk. De mivel az appban fotó is van az épületekről, ahová házhoz szállítunk, ez nem okozhat problémát akkor sem, ha új munkatárs szállít. Ha a vásárló nincs otthon, sms-t kap, hogy megérkezett a szóda. Nem kell cipekednie, a víz minősége pedig szuper.

Mi az, amit te újítottál meg ebben a bizniszben?

Nem félek a bizonytalanságtól. Már tíz év budapesti metropol élet után hazaköltözni is nagy rizikó volt. De kockázatvállaló alkat vagyok. Amikor ebbe az üzletbe belevágtunk, mindenki azt tanácsolta, gyártsuk mi magunk a szódavizet. A klasszikus szódásember palackba tölt, aztán kiszállít, vagy árul otthon. A mi szoftveres támogatásunkkal külön tudom választani a termelést és az értékesítést úgy, hogy akár több száz futárt is elláthat majd a termelési részleg. Nem lokálban gondolkodom. Egy mondás szerint szódás szódásnak nem ellensége, hát én mindnek az leszek. Szerbiában szinte minden mérvadó szódás tönkrement, mert nem tudtak kiszakadni a klasszikus keretek közül. Akitől a szikvízgépet megvettük, ő boltokat üzemeltetett, és azért dőlt be, mert a nagy bevásárlóközpontok elmaradtak a fizetéssel. Tavaly is egy komoly szódás ment tönkre a szomszéd városban. Annyira olcsó a termék, hogy csak hatalmas mennyiségben érdemes üzletelni vele, különben nem jutsz sehová.

A szóda hiánycikk volt a Vajdaságban, mielőtt megjelent a piacon a tiéd, de ez azt is mutatja, hogy egész jól elvoltak az ügyfelek a szóda nélkül. Hogy alakította ez a kettősség a marketinget?

Én már Budapesten nekimentem annak a feladatnak, hogyan kell bevezetni egy új terméket, ráadásul sikerrel. El tudtam érni, hogy a Google organikus listáján verjem a legnagyobb konkurenseimet, mindezt kizárólag autodidakta tanulással. Szépen hoztam egyre feljebb az oldalaimat. Később itt, Zentán arra alapoztam, hogy hatalmas lesz az érdeklődés, éppen azért, mert a szódavíz hiánycikk. Szórólapokkal kezdtem. A várakozással ellentétben lanyha volt a fogadtatás, nekem pedig gyorsan döntenem kellett a folytatásról. Ekkor mindent áttettem a valós értékesítésbe, amit a callcenterezésben megtanultam. Házalni kezdtünk, ugyanúgy szkriptek alapján, ahogy a hideghívások zajlanak. Ebből tananyagot készítettem a cégnek, ennek alapján képezzük ki a nyári diákmunkásokat. Mindez valamelyest túl is mutat az üzemen, benne van az az üzleti törekvés, hogy munkát adhassak másnak.

2016 van, hogyhogy nincs weboldala a vállalkozásodnak?

A weboldalnál pedig fontosabbak a futáraink. Mindegyikük több mint szállító, valójában önálló account menedzser, akinek személyes kapcsolata van a vásárlóval. A szóda gyorsan fogy, és a visszaváltás miatt nekünk az online még nem olyan fontos. Majd amikor nagyobbra növünk, lehet a globálmarketingben gondolkozni.

Mit gondolsz, mit találtál te el ennyire?

Két okból megy a cégem, az egyik, hogy merek változtatni, a másik, ahogy ezt a csapatot kezelem. Az első futáromtól mindenki óvott a múltja miatt: 10 hónapot ült, mert találtak nála 0,7 gramm füvet. Én viszont megtaláltam vele a hangot. Egy örök punknak nem lehet parancsolni, be kell vonni a döntésbe, ezért vele így dolgozom. Egy másik futáromnak az az álma, hogy mester legyen, és én ebből nem tudom kibillenteni. Így hát megadom neki a lehetőséget, hogy néha megjavítson vagy tönkre tegyen dolgokat. És van, akit úgy vettem fel, hogy egyáltalán nem volt szükségem új emberre, de ő nagy műtét után munkát keresett, és nálunk akart dolgozni, mert egy rendezvényen látta a csapatunkat, és megfogta a hangulat.

Mit szeretsz a vállalkozásban a legjobban?

Az önállóságban nem az a lényeg, hogy egész nap azt csinálsz, amit akarsz. Sokkal inkább az alkotás. Ha eszembe jut valami, azon elindulhatok. Sosem voltam mukavállaló; lehet, hogy cégeknél is meg lehet valósítani azt, ami bekattan, de vállalkozóként nincsenek korlátok. Jó érzés munkát adni, jó érzés jó terméket nyújtani. Jó érzés, hogy én tettem azt valamivé. Szeretném, ha megkeresne a Coca-Cola egy ajánlattal, amelyet aztán majd nagy nyugalomban visszautasítok.

Mi a következő lépés?

A következő termékvonal a tisztított víz. Ez roppant fontos, a Vajdaságban sok helyen az ivóvíz tisztítás nélkül emberi fogyasztásra nem alkalmas. De ha megvalósul, azzal példát mutathatok a környezettudatosságban is. Ma azt mondják sikeres vállalkozónak, aki dzsippel jár és bazi nagy háza van. De az az igazi siker, ha az emberek jókedvűen beszélgetnek a cégnél, ismerik a feladataikat, hagynak időt egymásra. Én ráérek meggazdagodni, Thaiföldet egyelőre beáldozom. Előbb itt akarok lenni, amikor ez a jó kedélyű csapat szuper dolgokat hoz létre.

komment komment

Halász Attila

2016. december 31.

Halász Attilaétterem-tulajdonos – AALL IN s.r.o., Szlovákia (Felvidék)

Régóta a vendéglátásban dolgozott, amikor a feleségével úgy döntöttek, nyitnak egy olasz éttermet. Ezzel átvágta azt a gordiuszi csomót az iparágban, hogy vacsoraidőben panganak az éttermek. Rimaszombaton emiatt nagyon kevés egység tudott egész nap nyitva tartani, és ez piaci rés volt a rendezvényszervezésben is.

Miért éppen az olasz konyhát választottátok?

Miután évekig bérbe adott ingatlanokban működtettem éttermeket, hosszan vágytam a sajátra. 2012-ben találtunk rá egy rég nem használt fűtőházra, tetőtől talpig átépítettem, hogy hasznát vehessük, és megpróbáltuk nagyon alaposan kitalálni a profilt. A feleségem és én arra jutottunk, a pizzát mindenki szereti. Valamint láttam a környékbeli éttermeken, hogy szinte csak ebédidőben telnek meg, vacsoraidőben üresek.

És mire találtál rá, amire a többi nem?

Hogy az olasz étterem univerzális, öngól leszűkíteni a pizzára, bármilyen népszerű étel is. A lakótelepen, a város szélén vagyunk, de az egész városból, sőt a környékről járnak a vendégeink. Isten ments, hogy egyetlen konkurenst is leszóljak, de tényleg nem azt kínálják, amit mi. Nyáron egy csapat római vendégünk azt mondta, amikor befejezték a pizzát, hogy ez náluk is megállná a helyét.

Honnan a receptúra?

Amikor az étterem mellett döntöttünk, a feleségemmel azt mondtuk, legyen nagyon finom a menü, és legyen olyan minden tál, hogy büszkék lehetünk rá. Úgyhogy vendégként megkerestük azt, aki átadhatja az igazi tudást: bár felvidéki, Olaszországban tanult tésztát sütni. Megkértük, hogy tanítson be.

A konyhával rengeteg szabályozási macera jár.

Sőt, maga a nyitás is meglehetősen tőkeigényes. Amikor eszünk egy jót, bele sem gondolunk, mekkora anyagi teher, mennyi munka áll mögötte. Nagyon fontos jól beazonosítani a célcsoportot. Nem ez az első vállalkozásom, így ezt bizton mondhatom. Az egész folyamatban a legnehezebb a minőséget tartani. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy ahogy gyorsul az üzlet, elhanyagolják a nívót. Ilyen nálam nincs. 1997 óta vállalkozom, az első vállalkozásom éppen ezen úszott el. Jól megtanultam a leckét.

Az a cég mivel foglalkozott?

Gyerekkorom óta álmodoztam arról, hogy vállalkozom. Amikor leszereltem, rá három hónapra kiváltottam a vállalkozói engedélyt. Én százlelkes faluból származom, onnan kerekedtem fel a környék legnagyobb városába. Pedig nem is találtam ki a profilt. Átjártunk Miskolcra vásárolni, ott megtetszett egy üzlet, így hát nyitottam itthon egy női ruhaboltot. És éppen azért, mert nem figyeltem oda eléggé, elúszott. Egy éven át komolyan bánkódtam, csak a hibákon rágódtam. A családomból senki nem vállalkozott korábban, én meg még pelyhező állal és totálisan egyedül belevágtam. Ezért egyszerre volt ez rossz és jó döntés. Kár érte, fájt, de ma már az iskolámnak tekintem. Így jöttem rá, mit nem szabad.

Mit nem szabad?

Az üzlet nem a sajátom volt, a tulajdonos egyszer csak úgy döntött, átadja másnak, felkerültem az emeletre. Abba hiba volt belemenni, azonnal másik helyet kellett volna keresnem. Két év után zártam be. Az elején jól ment, akkor kicsit el is bíztam magam. Hátradőltem ahelyett, hogy fejlődtem volna.

Hogyan léptél tovább?

Találtam egy hirdetést egy bérelhető kerthelyiségről. Tizenhét pályázó közül nyertem. Most úgy tekintem, ez volt a szakmai fejlődésem második etapja. Az elsőben elment a pénzem, de szerettem. A második, amikor ebből a kerthelyiségből sörözőt nyitottam. Azt már nagyon komolyan vettem. De nem volt pénzem felújítani, rendesen kicsinosítani. Használt gimnáziumi padokat és székeket festettünk újra egy asztalos barátommal. Kezdetben a teljes nyereséget visszaforgattam, hamar megmutatkozott, hogy megéri, vettünk új bútort, átterveztem a helyiséget, frekventáltabb utcára helyeztem át a bejáratot. A forgalomnövekedés turbóra kapcsolt, két év alatt öt másik helyet nyitottam. Már voltak alkalmazottaim, 2004-re összesen nyolc büfém, kocsmám, éttermem volt. És nagyon szerettem. Mind befutott. De kimerültem. Eladtam őket, és lett akkora tőkém, hogy meg tudjam vásárolni az épületet a mai éttermemnek.

A piaci rés megnehezíti vagy megkönnyíti a marketinget?

A feleségem szerint jobban is sikerült a marketing, mint a felkészültség. Túlságosan is meghirdettem, főként a neten, az itt legolvasottabb portálra vásároltam egy cikket sok fotóval, és a helyi lapban is. A környék minden valamirevaló sajtótermékében hírt adtam a nyitásról. Az első nap 10-kor nyílt meg az étterem, fél 11-re minden asztalnál ültek, és két héten át mintha haza sem mentek volna a vendégek, folyamatos teltházzal dolgoztunk. Volt is zűrzavar, szerintem senki nem tudta, mit csinál, a konyhából ki-be szaladgáltunk mi is, akiknek máshol volt dolgunk. Nem állt minden pincér a helyzet magaslatán, de a kavarodás csak a szervezést érintette, a tálak minőségét nem.

Elégedett vagy a helyzeteddel, ha a gyerekkori álmaidhoz méred?

Teljes mértékben. Ez a harmadik fázis már teljesen családi vállalkozás. Ehhez már a legnagyobb fiam is vonzódik, nem én húztam bele. Harmadéves a főiskolán, vendéglátást tanul. Nálunk tölti a szakmai gyakorlatát, de nyaranta egyenesen imád a konyhán dolgozni. Mindenkinek azt szoktam mondani, két családom van, az éttermem a második. Tizenkét, néha tizennégy-tizenöt emberrel dolgozom együtt. Nemcsak elégedett, büszke is lehetek az egészre. Mivel itt nagy a munkanélküliség, tucatnyi családnak biztosítom a megélhetést, ez óriási öröm. Nagyon sokan elvándorolnak a Felvidékről, külföldön keresik a megélhetést. Fiatalabb koromban abban bíztam, megcsinálom. Most már úgy fogalmazok, megcsináljuk. Egyedüli tulajdonos vagyok, de a kollégáim nélkül nem lehetne sikeres a cégem.

komment komment

Hancsik József

2016. december 31.

Hancsik Józsefegyéni vállalkozó – Hancsik Falusi Turizmus, Szlovénia (Muravidék)

Nemcsak a tudást és a hagyományt, hanem magyarságát is megőrizte Hancsik József, aki a családi mezőgazdasági vállalkozásból virágzó falusi turisztikai központot hozott létre a szlovéniai Dobronakon. A vendégek elégedettségén kívül számára az a legfontosabb, hogy a tudást átadja az eljövendő generációknak is.

Mondhatnám, hogy beleszülettél a mezőgazdaságba, hiszen a családod generációk óta vendéglátással és gazdálkodással foglakozik. Mindig is tudtad, hogy ezt akarod folytatni?

Kiskorom óta több lábon állt a család, a vendéglátás volt az alap, de mellette gazdálkodtunk is: állattenyésztéssel, földműveléssel és borászattal foglalkoztunk. Így tettek a nagyszüleim és a dédszüleim is. Volt egy vendéglőnk Dobronakon, ami egy ideig nagyon jól működött, de később nyilvánvalóvá vált, hogy a faluban napról-napra kevesebb a forgópénz, amiből a család meg tudna élni. Ez Jugoszlávia utolsó éveiben történt, amikor édesapámtól nagyon sok burgonyát vásároltak a horvát börtönök. A szüleim úgy döntöttek, hogy a pénzből ingatlant építenek a szőlőhegyen, ahol már volt egy borospincénk. Mindig is híresek voltunk a jó konyhánkról, és hittünk benne, hogy ebből meg lehet élni. Édesanyám főzött, az érkezőknek a család borait kínáltuk. Egyre több vendég jött, akik szájról szájra adták tovább a hírünket.

Mégis egy tragikus esemény hatására kellett átvenned a családi vállalkozás vezetését.

Éppen végzős voltam a ljubjanai egyetem agrármérnöki szakán, amikor 2007-ben édesapám meghalt. Az iskolával párhuzamosan a szlovén mezőgazdasági felügyelőségnél dolgoztam. Döntenem kellett, hogy maradok a jól fizetett országos szolgálatban, vagy otthon átveszem a szántóföldeket. Nem gondolkodtam sokat, hiszen gyermekkorom óta mindenre megtanítottak a szüleim. Míg a barátaim este focizni mentek, az öcsémmel együtt mi a földeken vagy a szőlőben segítettünk. Akkor ez nagy megterhelés volt, de ma már hálás vagyok érte.

Sosem lázadtál ellene? Soha nem gondoltad, hogy hátat akarsz fordítani a családi hagyománynak?

Soha. Édesapám halálával számunkra összedőlt a világ, nekem pedig folytatnom kellett, amit ő elkezdett. Nagyon jó lecke volt, mert megmutatta, kik az igazi barátok. Közben megismerkedtem a feleségemmel, aki szakács, így kettőnk tudását összeadva, együtt dolgoztunk tovább. Bár Szlovénia ekkor 100 százalékos uniós mezőgazdasági támogatásban részesült, napról napra nehezebben lehetett falun megélni. Több lábon szerettünk volna állni, a saját magunk urai akartunk lenni. Amikor átvettem a vállalkozást, a család jövedelmének 80 százaléka mezőgazdaságból jött, mára ez az arány 20 százalék.

Mi az, amiben gyökeresen változtattatok?

A kultúraváltás nagyon fontos lépés volt: korábban a cukorrépa és a burgonya termelése volt előtérben, a feleségemmel viszont olyan alapterményekre koncentráltunk, amiket a vendéglátásban fel tudunk használni: búza a kenyérhez, hajdina a hurkához, tök az olajnak. Fontos az olyan gabonák termesztése is, amiket nem kell permetezni, hiszen ez költséghatékonyabb, és a talaj minőségét is javítjuk vele. Nagyobb hangsúlyt kapott az állattenyésztés és a jószágoknak való takarmány előállítása. Azt a hagyományt folytatjuk, amit az őseink is követtek, csak a saját családunk megélhetése mellett a vendégeket is kiszolgáljuk: tiszta, egészséges ételekkel és ízekkel, minőségi vendéglátással.

Volt mihez visszanyúlnod?

Természetesen, és nem kellett túl messzire menni. Régen, ha vasárnap a család friss nyulat akart enni, akkor délelőtt kivettük a ketrecből, és délben megettük. A tudás ott volt, és ugyan az utolsó pillanatban mentettük meg, de sikerült. Ma sem titkoljuk senki elől, ha valaki bejön a konyhába és megkérdezi, hogyan kell valamit csinálni. A tudás átadása nekünk létfontosságú: emlékszem, régen a tejcsarnokokból hazatérő emberek este 6 és 8 között bementek a kocsmába beszélgetni egy fröccs mellett, ezekből rengeteget tanultunk egymástól, ezt a hagyományt szeretnénk folytatni.

Számodra még egy hagyomány nagyon fontos: a magyarságod. Hogyan sikerült megőrizni?

Bárhonnan is nézzük, a GPS koordináták alapján falusi turizmusra épülő vendéglátásban a miénk a Kárpát-medence legnyugatabbra fekvő magyar borospincéje. Érdekes tény, hogy a magyar-szlovén nyelvhatár is pont a pincénk mellett fut, de ez pozitívum, hiszen szlovénok és magyarok rengeteget tanulhatnak egymástól, nálunk még működik az egymás iránti tisztelet. Büszkék vagyunk rá, hogy jelenleg a vendégeink 85 százaléka Magyarországról és a Kárpát-medence területéről érkezik. Ehhez a legfőbb bázisom – az általunk megtermelt alapanyagok felhasználásával – a feleségem, Edit által működtetett konyha.

Nehezebb a mai világban összetartani?

Az utóbbi 5-6 évben a magyar állam nagyon odafigyel a külhoni magyarokra, sok utat nyitottak nekünk, soha nem volt még ennyi lehetőségünk. A konzulátus, vagy a Magyar Nemzeti Kereskedőház kirendeltsége Lendván mind-mind hatalmas segítség. A külhoni magyaroknak sokszor probléma, hogy a kisebbségi érzésük miatt nem mernek közeledni ezekhez az intézményekhez, pedig ezek azért vannak, hogy segítsenek nekünk. Én heti szinten bent vagyok valamelyik irodában, mert így a legkönnyebb az információcsere. Ha ma Székelyudvarhelyről segítségre vagy információra van szükségem, tudom, kit hívjak, így öt percen belül megkapom. Szerencsére a fiatalok is kezdik levetni a kisebbségi érzést, és rájönnek, érdemes azért maradni a faluban és a vidéken, hogy példát mutassanak másoknak.

Említetted a fiatalokat: szeretnéd ezt a tudást továbbadni a gyermekeidnek is?

Nem csak nekik, hanem mindenkinek. A dobronaki Szőlő- és Bortermelők Egyesületének a szőlőhegyen van egy ampelográfiai kertje, oktatóközpontja, ahol nemzetközi gyerekszüretet is szoktunk tartani, ahova a Kárpát-medence minden tájáról érkeznek a kicsik. Nyolc-kilenc éve húsz gyerekkel kezdtük, ma már több mint 250 gyermek jár Dobronakra, van olyan növendékünk, aki azóta már egyetemre jár. Számomra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor tavasszal egy fiatal hölgy járt nálunk, akinek édesanyja itt tartotta a születésnapját. Nem ismertem meg, ő azonban odajött hozzám és megköszönte, hogy a gyerekszürettel inspiráltuk a pályaválasztását. Beleszeretett a technikákba, amiket mutattunk neki, és azóta elvégezte a főiskolát Veszprémben.

Csinálnál bármit máshogy?

Nem, soha. A nehézségek ellenére sem. Pozitív és bizakodó ember vagyok, bízom a jövőben, és betartom a szabályt, hogy három lépést sose lépünk, mindig csak egyet, de azt stabilan. Azt is betartom, hogy tudást mindig át kell adni, mert sose tudhatjuk, legközelebb megtehetjük-e. Persze velem is előfordult már, hogy elment mindentől az életkedvem, de amikor jön egy vendég és látod az elégedettséget a szemében, minden gondot elfelejtesz, és új erővel folytatod nap nap után.

komment komment

Henkel Zoltán

2016. december 31.

Henkel Zoltánegyéni vállalkozó – Henkel Bus, Ukrajna (Kárpátalja)

Két szenvedélye az utazás és az emberek. Rájött, hogy egy buszútszolgál-tató vállalkozás a kettőt ötvözi. Ma már három járművet üzemeltet, két sofőrt alkalmaz, de le nem mondana arról, hogy személyesen is a volán mögé üljön.

Gondolom, időről időre megkapod ezt a kis viccet, de nem gondoltál arra, hogy ezzel a névvel multihoz szegődj? (Elnézést.)

Igen, a nevem sokak számára ismerős, de sajnos nincs közöm a nagyvállalathoz. Bár ha megkeresnének, akkor szívesen társulnék.

2016-ot írunk, és nincs weboldalad. Ez elvi kérdés? Nem volna nagy segítség?

Én is fontosnak látom, és napról-napra tapasztalom a hiányát. Azt mondhatom, készül. Már nagyon várom a végeredményt.

Miért éppen ezt az iparágat választottad?

Két oka volt: az egyik, hogy akkoriban alig foglalkozott valaki szállítással, a második pedig, hogy szeretek vezetni, szeretek utazni, és nagyon szeretek új kapcsolatokat kötni. Úgy éreztem, az nekem való, ami ezt mind ötvözi. Szervezni épp úgy szeretek, mint beszélgetni és ismerkedni. Mindig pörgés van, jövünk-megyünk, új helyeken járunk, új dolgokat fedezhetünk fel, és én ezt szeretem csinálni. Mindemellett jó kereseti lehetőséget is láttam benne, igyekeztem mindenben megfelelni az elvárásoknak, és ez bevált.

Mivel foglalkoztál korábban?

Szinte már gyermekként rákényszerített a sors, hogy dolgozni kezdjek: 12 éves voltam, amikor édesapám elhagyta a családunkat, édesanyám nevelte a két bátyámat és engem. Mondanom sem kell, hogy a rendszerváltás utáni kemény években mekkora teher volt ez egy anyának. Mindannyian igyekeztünk ott segíteni neki, ahol tudunk. Így kerültem 15 évesen különböző építőbrigádokhoz, eleinte segédmunkásként. Amit nyaranta sikerült összegyűjtenem, abból szeptemberben megvettem a tanszereket és mindent, ami kell az iskolakezdéshez. Közben megtanultam megbecsülni a pénzt, amit a két kezemmel kerestem meg, és sosem féltem a munkától, legyen az bármilyen kemény. Érettségi után már külföldön tudtam dolgozni, szintén az építőiparban, s ezzel évek alatt összegyűlt némi tőkém. Vállalkozni 2012-ben kezdtem, akkor döntöttem el, hogy személyszállítással szeretnék foglalkozni.

Hogy vetted meg az első buszt?

Egy barátom tudott egy használt, de jó állapotban lévő kisbuszról, ő szólt, hogy szerinte ezzel elkezdhetném a saját cégem. Jól mondta. Kezdetben a környéken fuvaroztam. Aztán beleszerettem ebbe a szakmába. Ma nemcsak a munkám, hanem a hivatásom is.

Mennyire ismerted az iparágat?

Szinte semmit nem tudtam róla, de ahogy egyre több ügyfelem lett, tapasztalatot szereztem. A leginkább az motivált és motivál ma is, hogy milyen sok embert ismerhetek meg. Az tulajdonképpen ráadás, hogy imádok vezetni, városokat és tájakat felfedezni, így a munkám egyben a szórakozásom is. Azt hiszem, ez az én nagy szerencsém.

A kezdeti időszakban honnan jöttek a megrendelések?

A marketingről sem volt fogalmam, eleinte csak az ismerőseimnek meséltem el, hogy mivel foglalkozom. Igyekeztem úgy dolgozni, hogy az utasaim elégedettem szálljanak ki a buszból és legközelebb is velem akarjanak utazni. Az első útjainkon a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanárait és diákjait szállítottuk konferenciákra, különböző rendezvényekre bel- és külföldön egyaránt. Ezzel párhuzamosan elkezdtem helyi szervezetekkel, alapítványokkal és gyárakkal szerződni a munkások utaztatásáról. Tudtam, hogy az ő kényelmük és biztonságuk az első, és jó visszajelzésként értékelem, hogy bátran kezdtek ajánlani ismerőseiknek. Így alakult ki szép lassan egy állandó megrendelői körünk kisebb-nagyobb utazásokra. Van olyan ügyfelünk, akinek több száz munkatársát évek óta szállítjuk akár a vidékünkön, akár a határainkon túl. Végül is évek alatt szájhagyomány útján terjedt a hírem, mint egy népmesében. Kicsi város a miénk, sokan ismernek már, de igyekszem a médiát, a közösségi oldalakat is felhasználni a népszerűsítéshez. És ne felejtsük el, hogy még csak most készül a weboldal.

Az utaztatás csak szállítás, vagy kínáltok programot is?

Főként a szállítás a feladatunk, de igény szerint tudunk programot is szervezni kedves utasainknak.

Például hová?

Eleinte csak Kárpátalja nagyobb városaiba, nevezetességeihez vittünk turistákat, aztán pedig Magyarországra és Bécsbe is indítottunk csoportokat. Leginkább Ukrajnán belül szervezünk városnézéseket, Ungváron, Munkácson, Lembergben.

Szoktatok kínálni, ajánlani érdekes helyeket?

A megrendelők általában kész úticéllal keresnek meg, de szerveztünk már városnéző utakat is, nagy sikert arattak. De hogy több ilyen utazást meg tudjak szervezni, bővíteni kell a csapatomat.

Milyen problémáid vannak a vállalkozásban, mi zavar a leginkább?

Egyelőre nem tudok csoportot utaztatni, ahhoz vennem kellene egy nagyobb, legalább 24 személyes buszt. Természetesen rosszul érint, hogy a gyenge minőségű utak miatt egyre többet kell költeni a járművekre, az üzemanyag ára folyamatosan ingadozik, nehéz fix díjra állni, hogy az utasoknak is tessen az ár, és mi se fizessünk rá.

Egyébként hogy tapasztalod, nőtt a konkurenciád?

Amikor vállalkozni kezdtem, nagy igény volt az ilyen szolgáltatásra, alig volt valaki, aki ezzel foglalkozzon. Ma már egyre többen vágnak bele. Szerencsére mivel én már évek óta a szakmában vagyok, aki eddig is a mi szolgáltatásainkat vette igénybe, a jövőben is minket választ. Kicsit drágábbak vagyunk, mint a legtöbb konkurensem. Mégis népszerűek vagyunk.

Mi az az apró különbség, amiért megéri titeket választani?

Nálunk mindig jó a hangulat. Mondok egy példát: van egy nyugdíjasklub, akik csak velünk szeretnek utazni. Minden egyes úton azt kérik, szóljon a magyar mulatós zene. Ilyenkor maguk is dalra fakadnak, közben sztorizgatnak vidáman. Ezekért a pillanatokért éri meg. Nem is munkának tűnik ilyenkor, hanem egy jó kirándulásnak.

komment komment

Iedlicska Róbert

2016. december 31.

Iedlicska Róbertcégvezető, társtulajdonos – RZR SERVICES S.R.L., Románia (Erdély)

A világjáró élvezte a felelősség nélküli pénzkeresést egy hajón, aztán hazajött. Most étteremvezető-tulajdonosként bátran néz szembe a felelősséggel, hogy emberek munkája függ tőle. Közben meg olyan étter-met csinált Kolozsváron, ami bárhol a világon megállná a helyét: jó kaja, élő zene, kellemes hangulat. A Livada receptje.

Melyik a nagyobb kaland: hajón dolgozva bejárni a világot vagy vállalkozást indítani?

Vállalkozni. A hajókázás egy szép álom, amíg az ember fiatal. Mindenkinek ajánlom, tulajdonképp nincsen semmi felelősséged, hiszen alkalmazott vagy, nincs havi költség, rezsi, és még főzni sem kell! Egy saját vállalkozásban sok a probléma és nagyon sok mindenki irányába tartozol felelősséggel. Mindenkiért te felelsz, aki alattad dolgozik.

Végül is minden ott romlott el, hogy kitetted a lábad a szárazföldre…

Azért nem romlott el minden (nevet). Véget ért egy álom: beléptem a valóságba.

Miért vetettél véget az álomnak?

Napi 12 órát dolgoztunk szabadnap nélkül, a feleségem – akivel együtt dolgoztam kint – ezt nehezebben viselte. Úgy döntöttünk, hazajövünk.

A hajóról is úgy jöttél el, hogy vezető voltál, most is az vagy, de tulajdonos is. Van, amit itt a korábbi esetleges rossz tapasztalatok miatt nagyon máshogy csináltál meg?

Nem éreztem azt soha, hogy okoskodnom kellene, pláne, ha láttam, hogy valaki sokkal jobb valamiben nálam.

Azok alapján, amiket mondasz, nehéz elképzelni, miért kezdtél bele egy saját vállalkozásba.

Eszembe se volt először, hogy hazajövök és vállalkozok. Akkoriban, az ezredforduló után a lehetőségek Amerikában és Romániában nagyon mások voltak, a kettőt egymás mellé sem lehetett tenni. A hajót azért szerettem, mert minden ki volt találva és minden ésszel volt megcsinálva, a rendszer nagyon szépen működött, sokat lehetett tanulni. Így menedzserként helyezkedtem el Kolozsváron, éttermeket vezettem és tanácsadó voltam 2006-tól.

Vezetőnek hívtak a Livadába is, ami most az éttermed?

A mostani éttermet 2013-ban csináltuk meg a társammal és barátommal, Tarsay Zsolttal. Az előző tulajdonosnak talán nagy falat volt, a teraszon 500 személy fér el, bent 150, ami rengeteg. 2014-ig hárman voltunk a bizniszben, a harmadik társunk nem volt szakmabeli, sok volt a vita. És ekkor történt meg a baj: az étterem egy baleset miatt leégett. Hat hónapig húztuk az újjáépítést, az ügyintézést a biztosítóval, a harmadik társunk pedig kiszállt. Itt volt a lehetőség, hogy a helyet úgy alakítsuk ki, ahogy eredetileg is elképzeltem: élő zene, jó kaja, kellemes hangulat. 2014 októberében nyitottunk újra, és azóta sikeresnek is mondható az étterem. Megindult felfelé.

Ezt miben méritek: teltház, elégedett vendégek vagy pénz?

Sok mindent figyelembe veszek. Hányan vannak, melyik napszakban, milyenek a vendégeim, átlagosan mennyit költenek. Sok kimutatást készítünk, Amerikában megtanultam, hogy az milyen fontos. 2016-ra 60%-os növekedést értünk el a forgalomban. A jelenlegi gazdasági helyzetben ez nagyon jó. Tavasszal Kolozsvár második legjobb étteremnek választották a mienket. Idén kezdtük el az ételkiszállítást is, egészen pontosan fogunk nyitni még két kicsi Livadát, ahol csak konyha lesz és kiszállítás, jövő év végére egy harmadikat is szeretnék, és azzal le is fedjük a várost.

Ezt elbírja a kolozsvári piac?

A várost most úgy hívják, az erdélyi Szilícium-völgy, sok IT cég tette ide a helyi központját, sok embert foglalkoztatnak, magas fizetésért. A frissdiplomások már 1000 eurót keresnek, és ez sok mindent meglódított a városban, veszik a lakásokat emberek, akiknek nincs családjuk, fiatalok, vagyis költenek. Egy lakáskölcsön mellett is marad annyi, hogy bolondul költhessék, ami van. Ez most egy feltörekvő város, van pénz és van élet.

Miért nem akarsz tovább növekedni, ha van rá piac?

Személy szerint többet nem bírnék. Átvihetnénk más városba, de annak már nem lenne lelke. A Livada azért működik, mert itt vagyok. Ha már nem te vagy ott, nehéz a minőséget tartani, az étterem pedig átalakul egy pénzcsináló valamivé.

És épp a hajón láttad, hogy az is milyen jól tud működni.

Igen, de az már nem én lennék. Jól érzem magam és szükség is van a jelenlétemre. Jelenleg Romániában nagy hiány van a jó szakemberekből. Nem lenne kire ráhagynom ezt a mesét. Magyarország ebben jóval előrébb tart: jó éttermek vannak, képzett pincérek, egyetemet végzett vezetők. Nálunk ez a szakma 20 évig halott volt, most indult meg valami. Ide tapasztalat és iskola kell.

A magyarországi éttermeknek is nagy gond, hogy visszacsábítsák az eddig külföldön dolgozó szakembereket.

Nálunk ez a pénz miatt nem opció. Hiába a nagy forgalom, nem tudok egyelőre nekik jobb pénzt ígérni, mint amit külföldön adnak.

Perspektívát nem tudsz ígérni?

Próbálkozunk a képzéssel, de ehhez a szakmához affinitás is szükséges. Ha valaki nem tud megcsinálni egy tisztességes rántottát, minek megy tovább? Egy jó szakács passzióból dolgozik, és egyelőre ilyen embereket nehezen találunk.

Akkor a Michelin-csillagra még vári kell?

Azt majd később! (nevet) A csillagok szerintem nincsenek megérve még nálunk, egyelőre Románia még benne sincs a Michelin Guide-ban, szóval ez volna az első lépés.

Említetted, hogy Kolozsvár feltörekvő város, miközben nagyon hosszú ideig vezette a várost egy nacionalista polgármester. Van román-magyar ellentét ma is, oda kell erre figyelned, mint vendéglátós vállalkozó?

A magyarság aránya itt viszonylag magas, viszont én soha sem csináltam éttermet csak magyaroknak. Mindenkinek szánjuk. A városban van olyan hely, ahova csak magyarok járnak, a Livada nem ilyen. A név eleve román (Gyümölcsöskert, a terasz miatt). Kolozsváron a románok amúgy megbecsülik a magyarokat, szorgalmas és szavatartó emberként beszélnek rólunk. Ehhez szeretnék én is hozzátenni, az árut például azonnal kifizetjük, nem tartozunk senkinek. Jó is a hírnevünk, én vagyok a fehér holló.

A menüben ez mennyire látszik?

A konyha inkább olasznak indult, sok benne a nemzetközi fogás. A magyar ételek jobban mennek, azok is, amik nem részei a román konyhának. A menüből kivesszük, ami nem megy, ez nem az alapján dől el, hogy román vagy magyar-e az étel.

Végül nem bántad meg, hogy vállalkozónak álltál?

Ahhoz, hogy bármit jól csinálj vagy képes legyél vezetni, rengeteget kell tanulni. Ez a legfontosabb. Az utóbbi években is sokat tanultam, beiratkoztam egy online MBA-ra, minden kurzus érdekelt, aminél azt éreztem, hozzátesz a bizniszhez. Ezt az éttermet jól kell vezetnem, mert emberek függenek tőlem, és ez nekem fontos. Ez nem játék. Aki nem tanul, nem képzi magát folyamatosan, az egyszerűen felelőtlen.

komment komment

Keszeli Ákos

2016. december 31.

Keszeli Ákosügyvezető – ATECH.NET s.r.o., Szlovákia (Felvidék)

Vállalkozók a szülei, már kisgyerekként is saját vállalkozásban gondol- kozott, és még le sem érettségizett, amikor gimnazistaként céget alapí-tott a legjobb barátjával. Számítógépeket értékesített és szervizelt, majd üzletet nyitott azzal a feltett céllal, hogy egy év alatt a város legforgalmasabb boltjává válik. Sikerült. Pedig nem vágtak árban a konkurens alá, még drágábbak is voltak nála.

Mi a ti igazi specialitásotok? Hiszen öt perc alatt találunk hetven webáruházat, ahol jutányosan szerzünk egy számítógépet.

Mi úgy kínálunk minőséget, hogy egyszerre vagyunk jók a vásárló bankszámlájához és a bolygóhoz. Kidobott, de még teljesen használható, esetleg kis munkával formába hozható számítógépeket hasznosítunk újra. Egy tesztelőprogram szerint mostanáig 21 ezer darabot mentettünk meg így. Minden évben duplázunk. Ezek főleg céges darabok.

Jellemzőbb, hogy megszabadulnak az informatikai eszközeiktől a vállalatok, mint hogy javíttatnák azokat?

Pontos statisztikát nem tudunk, Svédországban a 200 főnél nagyobb vállalatok minden második kompjúterüket kidobják, és mivel ott nagyon komolyan veszik a fenntartható fejlődést, az Unió többi országában valószínűleg rosszabb a helyzet.

Vannak bejáratott forrásaitok?

Több év alatt építettünk ki erre kapcsolatrendszert, már közvetítő cégek figyelik direkt nekünk a piacot.

Főként honnan érkezik az alapanyag?

Nyugati bankoktól és nagyvállalatoktól. Ezek évente több száz számítógépet használnak el. Általában azért cserélik le az állományt, mert lízingelik, és kifizetődőbb újakat venni négyévente, mint szervizelni.

És jellemzően menthetők?

Sőt, nincsenek is meghibásodva, a legtöbbel kevés a munka. Az első, hogy portalanítjuk és teszteljük. Ha a test sérült vagy kopott, a hardver általában akkor is százszázalékos. De kicsinosítani babramunka.

Hogy jutott eszetekbe, hogy lehet még néhány jó kilométer a techhulladékban?

A piac mutatta meg az irányt. A válság után az emberek féltették a pénzüket, és ha vettek volna is számítógépet, nem futotta, hitelbe meg nem adott a nagykereskedő. Miután többször átéltük, hogy bejön valaki, komolyan venne egy gépet, de drágállja, mi pedig mindig találtunk neki egy használtat, aminek ő örült, rájöttünk, ez a dolgunk. Be kell szerezni használt számítógépeket.

Milyen nyomon indultatok el?

Simán beírtuk a keresőbe a használt + számítógép szavakat. Először Magyarországon keresgéltünk, szereztünk kontaktokat, és láttuk, hogy ők is nyugatról hozzák be az árut. És amikor nem győzött minket kiszolgálni a viszonteladó, saját beszállítók után néztünk, eggyel feljebb kerültünk a beszerzési ranglétrán. Egy nyugaton leselejtezett négyéves gép még teljesen jó állapotban van. Mi pedig problémát oldottunk meg vele.

Mi a legnehezebb része a munkádnak?

Túl gyorsan növekszünk, nehéz követni. Pár éve még én is a pult mögött álltam, majd 4-5 év alatt 25-re növekedett a létszám. Ma már menedzser vagyok, csak üzleti ügyekkel foglalkozom, ezt pedig folyamatosan tanulnom kell.

Hogy változott a bolt forgalma, amikor nyitottatok a felújító iparág felé?

Gyorsan, intenzíven, és a híre is elterjedt. Egy év alatt mi lettünk a legnagyobbak. A konkurencia bezárt, de a város nagy részét már megszólítottuk. Más boltot nyitni nagyon költséges lett volna. Így online terjeszkedünk, most hatmilliós piacra lövünk.

Az milyen érzés volt, hogy lemostátok a rivális vállalatot?

Mi megoldjuk – ez a hozzáállásunk, ezt feleljük 10 éve mindenkinek, aki ránk nyit. Sosem küldtük el azt, aki olyat keresett, amit nem tartottunk. Mindig arra törekedtünk, hogy másnapra kész legyünk. Az első években rengetegszer előfordult, hogy haza sem mentem, reggelig szereltünk. Imádtuk csinálni. Nem az unfair módon, alacsony árral tettük tönkre a másikat, még drágábbak is voltunk. De míg náluk 4-5 napot kellett várni, és csak az alapvető problémákkal foglalkoztak, mi mindent megtettünk, hogy elégedettek legyenek velünk, méghozzá másnapra. Én csak versenyt hoztam létre, a másik üzlet beszállhatott volna, ha akar, csak javítania kellett volna a szolgáltatását. Egyébként a konkurencia vezetője átjött hozzánk, ma ő az egyik legjobb üzletvezetőnk.

Olyan életed lett, amilyent gyerekként elképzeltél?

Teljes mértékben. Megvan az ára a nagy szabadságnak, de mivel azt csinálom, amit szeretek, szívesen dolgozom akár éjjel is. Ez az érzés a vállalkozás lényege. Hogy nem is tartod munkának. Én sem azonnal jöttem rá, milyen szerencsés vagyok, hogy rögtön elsőre jó bizniszbe csöppentem bele. És sokáig nem is értékeltem a teljesítményem.

Miért?

Mert azt hittem, ez az átlagos. Nem gondoltam bele, hogy többmilliós céget építeni 25 munkatárssal, és mellesleg átvitorlázni a Csendes Óceánt már tekinthetem úgy, hogy letettem valamit az asztalra. Erre egy coach hívta fel a figyelmem egy évvel ezelőtt. Írtam is egy könyvet. A címe Vágj bele.

A vállalkozást a leggyakrabban a hegymászáshoz szokták hasonlítani. Mondhatjuk, hogy esetedben az óceán a pontos metafora?

Igen, gyerekkorom óta vitorlázom, és 2011-ben volt szerencsém Méder Áronnal átvitorlázni a Csendes-óceánt. Nem volt mindegy hátrahagyni a cégemet 3 hónapra, de utólag visszagondolva ez volt életem egyik meghatározóbb élménye. Rengeteg szigeten kötöttünk ki, vacsoráztunk a helyieknél, úsztunk cápákkal, néha 20 napig szárazföldet sem láttunk. Szinte egész idő alatt egyedül voltunk internet és telefon nélkül. Sokat gondolkoztam, többek között itt állt össze a fejemben az ATECH.COMP üzleti modellje is. Amint kikötöttünk, interkávézót kerestem, ahonnan küldtem haza a megvalósítandó feladatokat, ők pedig vissza az elért sikereket. Mire hazaértem, készen álltunk az indulásra. A könyvemben többet között a nem mindennapi kirándulásomról és új üzletág indításáról is mesélek, azt remélve, hogy másoknak erőt és motivációt adok, hogy ők is kilépjenek a komfortzónájukból. Mert csak így lehet elérni a kitűzött célt.

komment komment

Kilyén Barna

2016. december 31.

Kilyén Barnatulajdonos – Vulticulus Geo Kft., Románia (Erdély)

Földrajztanárból lett vállalkozó, és még csak nem is kövekkel foglal- kozik. Angliában töltött egy évet, ekkor érett meg benne az elhatározás, és amikor céget alapított, még két évig tanított párhuzamosan az ügyvezetéssel. Ma egy ikonikussá vált lepkeház tulajdonosa. A hernyóról kiderült, hogy bonyolult és igényes élőlény, a lepkebáb merő logisztikai labirintus, a vendégtől pedig csak azt lenne jó hallani: „Wow.”

Ha jól értem, öt éve álmodban sem gondoltad volna, hogy az osztályterem helyett pillangók közt töltöd a napodat.

Erre tényleg nem gondoltam, bár mindig is szerettem az új kihívásokat, szerettem a változatosságot magam körül. Egy élő trópusi lepkéket bemutató kiállítás létrehozásának az ötlete az Angliában eltöltött egy év alatt fogalmazódott meg, amikor meglátogattuk a londoni Természettudományi Múzeum előtt felépített, Sensational Butterflies című kiállítást. Hazakerülve majd egy évet gondolkodtunk, hogyan tudnánk adaptálni a kint látottakat. A fokozatosság elvén haladva először egy kis időszakos lepkeházat építettünk a székelyudvarhelyi nagyközönségnek.

Jól sikerült?

Inkább fogalmaznék talán úgy, hogy tanulságosan. A megszokottól teljesen eltérő új kihívásokkal néztünk szembe. De ami a legfontosabb, a számtalan pozitív visszajelzés és a másfél hónap alatt szerzett működtetési tapasztalat együttesen egyértelműen megérlelte bennünk az elhatározást arra, hogy állandó lepkeházat hozzunk létre. Mivel nem vagyok biológus, sem semmiféle előzetes lepketenyésztési tapasztalatom nem volt, teljesen nulláról indultunk. Most utólag látjuk csak, mekkora merészség volt főpróba nélkül élesben elkezdeni egy ilyen jellegű kiállítást.

Ma mi a legnehezebb?

Ma is állandó stressztényező a trópusi lepkék 2-3 hetes élettartamához igazodni és a folyamatos utánpótlásról gondoskodni.

És mi a legfontosabb szempont?

Elsősorban az, hogy a lepkék jól érezzék magukat a röptérben, meglegyenek azok az optimális létfeltételek, amelyek között párosodni, táplálkozni tudnak. Másodsorban az, hogy az őket megcsodáló látogatók maradandó élménnyel gazdagodjanak. Ezt nemcsak a lepkeház idézőjeles jó híre miatt tartjuk fontos szempontnak, reményeink szerint a nálunk szerzett élmények által látogatóink nagyobb alázattal viseltetnek a természeti környezetük iránt. Talán ezzel a magunk módján mi is hozzá tudunk járulni egy környezettudatosabb társadalom kialakításához, ami a lepkeház ideológiai küldetése lenne. Bármiben hibázhatunk, egyet viszont nem bocsátanak meg a látogatók: ha kevés a lepke. A cél az, hogy sokkot kapjanak: wow, milyen vagány! Ezt nem lehet megspórolni.

Csak keltettek, vagy szaporítotok is?

Sajnos – néhány kisebb sikeres próbálkozástól eltekintve – ez idáig nem sikerült szaporítanunk. Most elsősorban a lepkeház hosszú távú fenntartására, továbbfejlesztésére fókuszálunk. Bár ehhez is elég sok tapasztalatot kellett gyűjtenünk, jelenleg csak keltetéssel foglalkozunk, mert egyszerűbb folyamat. A bábok egészséges kikeltetése nagy odafigyelést igényel, ki kell alakítani az optimális hőmérsékletet és páratartalmat, majd meg is kell tudni tartani. Hidegben vagy nagy melegben deformálódhatnak, beszáradhatnak, szellőztetés nélkül bepenészedhetnek.

Mi alapján választottatok helyszínt?

Az állandó lepkeházunk helyszínéül tudatosan választottunk székelyföldi települést. Egyrészt a fenntartás logisztikája egyszerűbb, másrészt úgy éreztük, Székelyföldnek jár az érdem, hogy teret adott az ország első állandó lepkeházának. Így kerültünk az évi többszázezer turistát vonzó Parajdra, ahol a sóbánya szomszédságában bérelt telekre építettük fel lepkeházunkat. Természetesen a fenntartáshoz szükséges látogatói szám elérése volt a legfontosabb, hiszen ez a kulcsa a hosszú távú működésnek.

Sejtetted, hogy ekkora kaland lesz?

Nem voltunk erre felkészülve, sőt az első két évben még tanítottam is a lepkeház működtetése mellett. A harmadik évben beajánlottuk magunkat a bukaresti Grigore Antipa Természettudományi Múzeumhoz, és a parajdi állandó lepkeház mellett elindult egy utazó-bérelhető kiállítás története is. Óriási tapasztalat és lehetőség volt a fővárosi jelenlétünk.

Miért éppen ezt a múzeumot kerested meg?

Ez a leglátogatottabb múzeum Romániában, nagyon dinamikus, szépen felszerelt, népszerű intézmény. Azonnal válaszoltak, jól fogadtak, és a megnyitást követő két és fél hónapban több ezer látogatót fogadtunk. Hamar kiderült, hogy utaztatható kiállításunk hiánypótló nemcsak idehaza, hanem más országokban is. Így kaptunk meghívást többek között magyarországi, csehországi bevásárlóközpontoktól. Jelenleg is több jövőbeni kelet-európai kiállítás megvalósításáról tartanak az egyeztetések.

De mégis, a hónod alá csapod a múzeumot?

Általában egy nyerges kamionnal utaztatjuk az installációs elemeket, amelyeket a kis csapatunkkal a helyszínen 4-5 napi megfeszített munkával szerelünk össze. Időközben egy kis rutinra is szert tettünk.

Mi volt a legnehezebb a váltásban?

Egyrészt abbahagyni a tanítást, minden belső problémájával együtt nagyon élveztem és szerettem tanítani. Elég tudatosan választottam a tanárságot. Remélem, hogy egyszer sikerül legalább részmunkaidőben visszasodródnom a pályára. Másrészt nagyon nehezen rázódtunk bele a céges könyvelés fortélyaiba. Egy teljesen új, megkerülhetetlen területen kellett kiigazodnunk. Mára már magabiztosabban mozgunk, könnyedebben hozunk stratégiai döntéseket. Kihívásként mindenképpen meg kell említenünk a munkatársakkal való jó kapcsolat kialakítását és megtartását. Rendkívül jó tapasztalatokkal gazdagodtunk e téren, nagyon kedves és lojális munkatársakat sodort elénk az élet. Megbízható társak nélkül sokkal nehezebben tudtuk volna leküzdeni az elmúlt évek kihívásait.

Ha hiányzik is a tanítás, mivel kárpótol a vállalkozói lét?

Talán a legfontosabbal: az alkotás szabadságával. Nagy elégtétel egy működő történetet felépíteni, összerakni és egyben látni.

komment komment

Kovács Péter

2016. december 31.

Kovács Péterügyvezető, társtulajdonos – MediaRS s.r.o., Szlovákia (Felvidék)

Marketingigazgatóként mindene megvolt, Kovács Péter azonban nem elégedett meg ennyivel: a gyermekkori álmát akarta megvalósítani. Először gyorsulási versenyeket rendezett Szlovákiában, majd amikor eljött az idő, megalapította autós magazinját. A mai fiatalokkal ellentétben őt nem a pénz motiválja: élményt akar adni az embereknek, miközben tovább megy az álmai után.

Sok gyermek álmodozik arról, hogy felnőttkorában az autókkal foglalkozik majd, aztán általában kinövik. Neked egyenes utad volt az autós magazinig?

Egyáltalán nem, azzal a kivétellel, hogy gyerekkorom óta az autók a mindenem, mégis másfelé vezetett az utam. Közgazdasági egyetemet végeztem, a régiófejlesztés volt a szakirányom, így egy rimaszombati ügynökségnél kezdtem el dolgozni, amely EU-s pályázatokkal foglalkozott. Bár sikeres voltam a munkámban, mindig éreztem, hogy ez nem az én utam. Később felvettek marketingigazgatónak egy egyik energiaital-gyártó céghez, ami nagy plusz adott az üzleti életben, de akkor már tudtam, hogy a megszerzett tudást egyszer majd a gyermekkori álmom megvalósítására fogom használni.

Álmodozni lehet, de hogyan kezdtél neki ténylegesen?

Mindig irigyeltem az autós újságírókat, akik abból élnek, hogy autókat tesztelnek. Csakhogy a valóságban ebből nem lehet megélni, úgyhogy elgondolkoztam, hogyan tudnék autókból pénzt csinálni. Az első lépés nem a magazin volt, 12 évvel ezelőtt autóversenyeket kezdtünk szervezni. Mindenki kiröhögött, hogy ilyet csak a Hungaroringen lehet, mi viszont egy év szervezés után Rimaszombaton lezártuk a négysávos utat, és megrendeztünk a versenyt.

Ha én most rendeznék egy gyorsulási versenyt Óbudán, nem hiszem, hogy sikerülne.

Mindent lehet, csak akarat és elhivatottság kell hozzá. Mi szép lassan kezdtünk építkezni, azzal robbantottunk nagyot, hogy már az első évben nagy médiatámogatókat tudtunk szerezni, így a költségvetésünk kicsi volt, eljött viszont 7000 ember.

És hogy lett ebből Power Magazine?

Az első után évente megrendeztük a gyorsulási versenyt, majd amikor az energiaital-cégnél az üzleti életbe is beletanultam, eljött végre az én lehetőségem. Szlovákiában volt egy magazin, ami becsődölt a gazdasági válságban, ekkor gondoltam úgy, hogy itt az én időm.

Mindezt úgy, hogy az előző becsődölt?

Igen, mert tudtam, hogy nem a piac hibája volt, hanem ők csinálták rosszul, biztosak voltunk benne, hogy mi máshogy működünk majd. Persze mindenki azt mondta, hogy hibát követünk el, az internet felé kellene nyitnunk, de szerintem a papírnak mindig meglesz a varázsa.

Nem volt túl nagy kockázat a jól fizetett marketingvilágból az ingatag médiába igazolni?

Őszinte leszek, az előbbit meguntam, de én amúgy sem álltam soha egy lábon. Az energiaital nagyon sok éjszakázással járt, menni kellett a szórakozóhelyekre, hétvégén is dolgoztam, rengeteget kellett utazni. Hat évig csináltam, elég volt, elértem, amit akartam. Soha nem féltem a váltástól, egyik napról a másikra felmondtam és belekezdtem az újságkészítésbe.

Hogy lehet egyáltalán egy ekkora projektbe belevágni?

Tavaly készítettek velem egy interjút Szlovákiában, és megkérdezték, minek köszönhető, hogy ezeket a dolgokat elértem. Sosem titkoltam, hogy van egy társam, akit egyetem után ismertem meg az ügynökségnél. Teljesen más természetünk van, az üzleti életben viszont nagyon jól kiegészítjük egymást. Ő sokat segít. Ekkor már nem is néztek annyira hülyének, hiszen az autós versenyekkel már bizonyítottunk.

Mi volt az, amit máshogy akartatok csinálni, mint a többiek?

A tartalomban mindenképpen mást akartunk nyújtani, minőséget akartunk készíteni. A kategória, amit célul tűztünk ki, sok mindenben megmutatkozik: papírban, grafikusban, fotókban és persze tartalomban is, ebből nem engedtünk. Manapság küszködnek a nyomtatott autós magazinok, de tudom, hogy ez meg fog fordulni, mert az emberek vevők lesznek a minőségre.

Hogy tud megélni egy független magazin a multicégek mellett?

Nehezen, és főleg a hirdetések miatt. Szlovákiában a nagy ügynökségek csak külföldi érdekeltségű multicégekkel dolgoznak együtt: mi ezekhez az ügynökségekhez nem tudunk bejutni, mert szűk szegmensben dolgozunk és nem éri meg nekik az árfekvésünk. Nem gondoltuk volna 6-7 éve, hogy ez ennyire így működik.

Jól látom, hogy nem a pénz motivál?

Abszolút, a magazin inkább arról szól, hogy az ember menjen az álmai után, csinálja, amit szeret. A pénzügyi része majd jön, ha jól csinálod. Főszerkesztőként nekem például nagyon jól megy a szervezés, a projektmenedzsment, ezért ezt teszem. Ezen kívül gyerekkorom óta imádom a kreatív munkát, fiatalon aktívan foglalkoztam képzőművészettel is. A kreativitásomat mostanában az újságcikkek írásánál kamatoztatom, és kimondottam élvezem. Kihívás egy témát úgy feldolgozni, hogy az olvasók számára is élvezetes legyen. A mai fiatalok nem azt nézik, hogy valamiben jók legyenek vagy felnézzenek rájuk, csak a pénz motiválja őket. Aztán majd öt év múlva rájönnek, hogy nem szeretik csinálni.

Számít neked, hogy élményt adsz az embereknek?

Nagyon. Fantasztikus élmény, amikor a gyorsulási versenyek év végi díjkiosztóin látom az arcokat: 20-tól 40 éves korig ott van mindenki, átveszik a serleget és annyira örülnek neki. A tulajdonosok számára az is fantasztikus élmény, hogy a magazinban írunk az autóikról. Ez nekem rendkívül fontos és jóleső érzés.

Van bármi jelentősége, hogy szlovákiai magyarként adsz ki egy szlovák nyelvű lapot?

Nekem csak előnyt jelentetett, hogy szlovákiai magyar vagyok. A versenyeken belül nem tudtunk volna olyan szoros együttműködést kialakítani magyarokkal, ha nem beszélem a nyelvet. Rengeteg magyar autót bemutatunk a magazinban, minden évben jövünk a Hungexpóra. Érdekes egyébként, hogy Magyarországon tuningmagazinokban az autók 90 százaléka külföldi, pedig Magyarország kétszer akkora piac, mint Szlovákia. Nekünk minden magazinban van legalább 5-6 hazai autónk, ami fontos, mert az emberek azt akarják nézni, ami a sajátjuk. Gyönyörűek az amerikai kocsik, de elérhetetlenek. Az emberek olyat is akarnak látni, amit maguk is elérhetnek.

Mit jelent neked a karrier?

Boldogan élni az életemet, a családomat, a kisfiamat. Karrier, amit eddig befutottam, de még nem érzem magam a csúcson. Fontos eredmény számomra, hogy kezd átalakulni, amit az emberek a tuningautókról gondolnak. Sokan azt gondolják róluk, hogy van rajtuk egy nagy spoiler, zúgnak és veszélyesen vezetnek a sofőrök. A tuning messze nem az, mint régen volt, ezek felújított régi kocsik, Ferrarik és Mustangok. Ezt mutatja meg a magazin is: a tuning minőséget jelent, egy életfilozófiát és azt, hogy az ember nem elégszik meg azzal, ami a gyárból kigurul.

komment komment

Kovács Zsolt

2016. december 31.

Kovács Zsoltügyvezető igazgató – ROLOMETAL Kft., Szerbia (Vajdaság)

Egy cég két profillal, amelyek nem érintkeznek, de a túlélést adták a válság idején: műanyag nyílászárógyártás és -szerelés, illetve fuvarozás. A legmagasabb régiós árak dacára piacvezető pozíció, de hosszú hajúak kétszer is gondolják meg, jelentkeznek-e. Egy vállalkozó, aki soha, egy pillanatra sem bánt meg semmit.

Mennyire telített ez a piac?

Nagyon. Sokan vagyunk, és állandóan jönnek új cégek. De a legtöbbjük viszonteladó, aki nem gyárt, csak forgalmaz. Hozzák, beépítik az ablakokat, garanciát nem vállalnak, egyedi dimenziókba nem lépnek, egyedi méretet nem gyártanak.

Mit tud a vállalkozásod, amit a konkurenseid nem?

Harminc kilométeres körzetben egyedül vagyunk gyártók, és nagyon gyorsan reagálunk a megrendelésekre, akár négy nap alatt szállítunk. Emellett tízéves garanciát vállalunk, és ezen túl is díjmentesen javítunk.

Ez hogyhogy nem ráfizetés?

Olyan minőségűek az alkatrészek, hogy csak nagyon ritkán van okunk cserélni, de a hírnevünk az igazi tőkénk, mindent megér, hogy megvédjük. Tulajdonképpen, amit beépítettünk, bármikor kicseréljük. Igaz, drágábbak vagyunk az átlagnál, de szinte nem tud elromlani, amit mi nyújtunk. Neves német cégek a beszállítóink, például az, amelyiktől a sarokvasat és a zárakat vesszük, már több mint százéves. A gyors munka mellett a fizetési feltételek rugalmassága is az előnyeink közé tartozik: adunk részletfizetést, akár bank nélkül, puszta becsületszóra. Ez a legtöbb ügyfélnek sokat jelent. Egy építkezésen vagy felújítás során ugyanis addig nem tud haladni a munka, amíg a nyílászáró nincs beépítve. Sokra értékelik, hogy ránk nem kell várni. Nincs késés, nincs veszteségük.

Mi alapján bíztál magadban az elején?

Lakatos az eredeti szakmám, és amit megcsinálok, azt mindig lelkiismeretesen teszem. A vállalkozás kihívás volt. Nem engedem magam félrevezetni. Máig ez hajt. A munka pedig nagyon változatos.

Mi adja a változatosságát?

A rengeteg termék- és feladatvariáció. Az ablakoknál többféle szigetelésre van szükség. Szerbiában mindenki nagyon kényes a zárra, ezért ez is különféle minőségben készül, lehet egy-, két-, háromszárnyas. Ha az ablak nem négyszögletes, külön számítást igényel, milyen fokban szabjuk a profilokat, hogy ne legyen fölösleges anyaghullás.

Viszonylag sok, 14-15 kollégád van. Mi alapján veszel fel új embert?

Az nagyon fontos, hogy magyarul is, szerbül is folyékonyan beszéljen. Falvakban is dolgozunk, a Vajdaságban ez sokat számít. Amikor interjúztatok, látnom kell, hogy a jelentkező komoly ember. Továbbá utánaérdeklődöm, keresek közös ismerőst, felhívom az előző munkahelyét. Muszáj, hogy megbízható legyen. Bevallom, van, hogy a küllem is számít. A nagy szakállat és a nagyon hosszú hajat nem szeretem.

Hogy kapcsolódik ez a munkához?

Ha nyugdíjasokhoz megyünk, fontos lehet. Az a korosztály beleragadt a hatvanas évekbe.

És ha egy remek munkaerőt passzolsz így le?

Az a helyzet, hogy nálunk nagyon ritka a munkaerőcsere. Van kollégám, aki tíz, és olyan is, aki tizenöt éve dolgozik a cégnél. Nem vagyunk átjáróház.

Ilyen előzménnyel hogy viseled, ha valaki elmegy?

Nagyon rosszul, de ha valaki kap egy külföldi lehetőséget, az ellen nincs orvosság. Senki ne mondjon le a jobb feltételekről a kedvemért, csak szóljon időben. Ha pedig mellényúlok, azt a kollégák egymás közt nem tűrik meg, kitúrják. Ez valahol jogos is, hiszen ők töltik együtt a napot terepen.

Aztán egyszer csak gondoltál egy nagyot, és fuvarozással is elkezdtél foglalkozni?

Ez régi vágyam volt, de el kellett odáig jutni, hogy hét év után, 2004-ben megvegyem az első teherautót. Most kilenc darab van, bérbe nem adjuk őket, saját sofőrünk dolgozik a cégnél.

Gondolom, ennek új ügyfélkört kellett szerezni.

Nem is volt könnyű, sok jó ismeretség kellett hozzá. Lassan épült ki, először a beszállítóinknak végeztünk bérmunkát, illetve megkerestünk cégeket, kicsit hideghívásokkal is operáltunk. De a két iparágnak egymáshoz semmi köze. A szállítmányozás az én gyerekkori vágyam volt, a nyílászárók pedig az édesapámé. Így találkoznak. A kezdet kezdetén redőnyöket és szúnyoghálókat készítettünk és szállítottunk, ám aztán a beépítések alkalmával láttuk, micsoda üzlet a műanyag nyílászáró. Váltottunk, és amikor beindult, átadtam az öcsémnek a redőnygyártást.

Dolgoztál alkalmazottként valaha bárhol?

Egészen keveset a becsei sörgyárban.

Tanultál ebből valamit, amit vállalkozóként hasznosítasz?

A főnököm hozzáállása példaértékű volt. Becsületes munkát várt el, de teljes mértékben emberszámba vett minket. Mindenki egyenrangú volt, és tudta, nem lehet a végtelenségig dolgoztatni az alkalmazottakat. Én is így viszem a céget. Nagy tisztelettel minden kollégám iránt.

Ért csalódás az üzletben?

Néhányszor előfordult, hogy nem fizettek. Ezeket nem lehet behajtani. Perelünk, nyerünk, közben az illető csődbe vitte a céget, semmit nem lehet tenni. Az ember ilyenkor eltűnődik, kell-e nagy cégekkel szerződnie. Úgyhogy igyekszem óvatosan megválogatni, kivel dolgozom.

Már nagyon régóta vállalkozol, csaknem húsz éve. Kerültél valaha pénzügyi hullámvölgybe?

Igen, a válság első szakaszában, 2009-2010-ben, épp a banki hitelek miatt. Nem kaptunk megrendelést, állt az ipar, pangott az export. Az volt a szerencsém, hogy régi motoros vagyok, megbíztak bennem a partnereim, megvárták, amíg újra fizetőképes leszek. A gyártás ellensúlyozta a szállítmányozási részleget, ez húzott ki a csávából. A két ágazat segítette egymást. De ezeket a hónapokat nem kívánom senkinek. Sok fuvarozó tönkrement körülöttem. A családban is feszült volt a hangulat, a gyerekek érezték. Csak annyit tudtam előteremteni, hogy ne haljunk éhen. Szóba sem jött például, hogy elmenjünk nyaralni.

Megbántál valaha bármit vállalkozóként?

Semmit. Kicsit sem. Sosem akarom abbahagyni, ez a mindenem. A fiam most hatodikos, második óta az a vágya, hogy beszálljon, ha nagy lesz. A feleségem támogat, a lányom is a cégben akar dolgozni. Senki nem kéri számon, miért nem érek haza hamarabb. Nagyon nagyra nem akarok nőni, az már lehetetlen volna politikai hátszél nélkül. Ezt erőből nem lehet, csak szívből. Így viszont kitölti az életemet.

komment komment

Márton Zsolt

2016. december 31.

Márton Zsoltügyvezető, tulajdonos – Diemer Kft., Románia (Erdély)

Ha nem találod a piacon, tervezd meg és gyártsd le – ez lehetne a vállal-kozása egyik jelmondata. Ahhoz, hogy jól érezd magad a cégedben, tedd önjáróvá – ez akár a másik. Létrehozott egy iparágat: nélküle nem lennének organikus, de ugyanakkor egészséges kozmetikumok és tisztítószerek a román piacon. És létrehozott egy önjáró vállalkozást ahhoz, hogy játszhasson a gyerekeivel, miközben pénzt keres.

Azért kezdtél vállalkozni, mert volt egy kvázi innovatív terméked?

Nem, az igazság az, hogy beleszédültem ebbe az életformába. Állatorvos voltam, a szakmámból nem tudtam normálisan megélni, rosszul éreztem magam éveken át, majd eljött a nap, amikor szándékosan összevesztem a főnökömmel, hogy kirúgjon.

Hogyan?

Kijelentettem, hogy a sok csesztetés ideje lejárt. Olyan hangon beszéltem vele, hogy másnap be se engedjen.

Akkor már elő volt készítve a céged?

A világon semmi. Zsigerből hoztam egy döntést, kiszakítottam magam a komfortzónámból. Aki fejlődni akar, lépje át a korlátait. Annyit éreztem, hogy nagyon kell nekem a szabadság.

Szóval lendületből kitörtél a rabságból. De hogy telt a következő néhány hónap?

Légüres térben és rémületben. Némi téblábolás után egy német cég magas minőségű, környezetbarát tisztítószereinek importőre lettem.

Mi vezetett a következő szinthez?

A megcélzott piacon újdonságokra volt szükség, ehhez pedig az általam képviselt német vállalat nem volt elég mozgékony. Ezt csak egy kis, rugalmas, gyors mozgású cégtől lehet elvárni. Ekkor álltam igazán a saját lábamra és alapítottam saját vállalkozást. Egy multi 4-6 hónap alatt kezel egy problémát, a vállalkozásom egy nap alatt.

Eredetileg állatorvos vagy. Ezt tudtad hasznosítani?

Részben igen, az egyetemi tanulmányaim során megszerzett biológiai és kémiai ismeretekre építkeztem.

Honnan volt meg ehhez az iparághoz a vegyésztudásod?

Annak ellenére, hogy sokat tanultam és tanulok, vegyésztudásom nem volt és nincs. De most már vannak kiváló partnereim, akik segítenek új termékeket létrehozni. Az általunk felhasznált alapanyagok mennyisége egyre növekszik és a cégem most már megkerülhetetlen felvásárló lett a piacon, ezért nagyon odafigyelnek ránk a beszállítóink. Maga a beszállító biztosít nekem kémikust, ha az ő alapanyagaiból hozom létre az új csúcsminőségű termékeimet. Ez olyan üzlet, amelyben mindenki nyer, ezért nagyon tetszik nekem. És van két egyetemi tanár vegyészkollégám is. A segítségükkel létrehoztam egy teljesen új brandet, SigNature név alatt. Olyan kozmetikai szereket gyártunk, amelyek organikusak is és egészségesek is. Rádöbbentünk arra, hogy nagyon sok biokozmetikum található az európai piacon, de egyikről sem mondható el, hogy bizonyítottan egészséges. Tévhit az, hogy minden, ami organikus, egészséges is. Úgy gondolom, hogy ez egy jó kis piaci rés, amely a miénk lehet. 2017 január végén indul a webshop, a www.yoursignature.ro. Nem csak értékesít, de edukálni is fog.

Te mit tanultál meg először ebből a váltásból?

A tanulás a kulcs, állandóan és sokat, csakis így váltam szabaddá és szakadtam el a korábbi életformámtól. Az első lépésben rendbe tettem magam. Önismeret, önértékelés, önbizalom – ez a sorrend. Megújítottam a cégstruktúrát, belső rendszereket hoztam létre, szinte önjáróvá tettem a vállalkozást, hogy több időt tölthessek a családommal, a gyerekeimmel.

Mesélj az önjáró rendszerről, kérlek.

Az kezdettől világos volt, hogy nem szeretnék beleragadni a céges életbe. Ehhez a stabil alap az első. Kidolgoztam a cégen belüli folyamatokat, a gyártástól az ügyfélszolgálatig. Folyamatábrák írják le a munkát. Delegálok. A kézi vezérléses, parancsra és utasításra épülő vállalkozás nem járható hosszú távon. A feladatgazda-módszer ellenben működik. Én megmondom, milyen eredményre számítok, de a megoldás a kollégán áll. Nagy szabadság ez nekik is, nekem is. A bizalom az ösztönzés legmagasabb szintje. A munkatársaim korlátok nélkül a legjobbat hozzák ki magukból.

Értekezletet sem tartasz?

Ellenkezőleg, hétfőnként mást sem csinálunk egész nap, csak konzultálunk, képezzük a kollegákat. Ez részemről kőkemény munka, tőlük pedig elkötelezettséget kíván. Közös cél és közös akarat kell hozzá.

Irigylésre méltó.

Nagyon jól is érzem magam benne, az tény. És nagyon hálás vagyok érte a Jóistennek!

Úgy tudom, hogy közösségi szereped is van.

Átgondoltam, hogy melyek azok az életszerepek, amelyek fontosak számomra: hogy szerető édesapa, jó férj legyek, segítőkész gyereke a szüleimnek, inspiráló munkatárs és közösségi szerepet is vállaló adakozó. Kulcsfontosságú, hogy nélkülem is működő vállalkozásom legyen, amely teljes mértékben támogatja az életszerepeim kibontakozását. Számomra ezek a dolgok hatalmas értékkel bírnak. Úgy gondolom, hogy az adakozás szokását akkor kell kialakítani, amikor kevés a pénzed. Már akkor elkezdtem adakozni, amikor még semmim sem volt. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem, hogy a kevésből is tudok adni. De mindez boldogsággal töltött el. Úgy gondolom, hogy ez egy jó szokás, és én harcolok azért, hogy jó szokásaim legyenek, mert tudom, hogy a pénz nem változtat meg, hanem felnagyítja az egyén szokásait. Nálam az adakozás és a közösségi szerepvállalás szorosan összefügg. Van egy alapítvány, amelyet havi rendszerességgel támogatok, mert azért a közösségért dolgozik, amelyből én is származom. A neve Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány. Olyan közeg ez, ahová jó tartozni. Az alapítványt működtető emberek elhivatottak, teljes odaadással és profizmussal végzik a munkájukat. Külön öröm, hogy néhány hónapja – az alapítvány kérésére – kurátor lettem. Érzem, hogy minél többet adok, annál többet kapok vissza. És ez mély nyugalommal, örömmel tölt el, egyensúlyt hoz létre bennem.

A kisállatok nem hiányoznak?

Nem volt bennem igazi hivatástudat, úgy meg egyetlen szakmában sem szabad benne maradni. Viszont így láttam rá arra a pontra, ahol fel kell lépnem. Igaz, akkor még a pénzért csináltam. Ma azért, hogy adjak valamit a világnak.

komment komment
süti beállítások módosítása