Csémy Krisztián

építész – Akvadrat s.r.o., Szlovákia (Felvidék)

Sokkal inkább tartja magát építésznek, mint vállalkozónak. Egy lépést sem tesz vázlatfüzet nélkül, és amikor felvesz egy megrendelést, baráti viszonyt próbál kialakítani az ügyfeleivel. Reklámra, marketingre még soha sem költött, és van, hogy hónapok erőfeszítése megy a levesbe. Mégsem adná semmiért ezt az életformát.

Azt mondod, nem érzed magad vérbeli vállalkozónak. Ez azt jelenti, hogy kevés üzleti energiával is jól elműködik a cég?

Tény, hogy mindenekelőtt építész vagyok, még ha vállalkozóként is kell működtetni az irodát. Ketten visszük az édesapámmal, egyenrangú felek vagyunk, nem osztottuk fel, ki feleljen inkább a szakmáért, ki az üzletért. Mindenki foglalkozik mindennel, a hatékonyság dönt, az, mikor mi a sürgős és fontos.

Akkor az idő nagy része is az építészetről szól?

Döntően. Számomra az az üzleti etalon, hogy nagyon odafigyelek a párbeszédre a beruházóimmal, az ügyfeleimmel. Nincs is munka dialógus nélkül. Ez sokszor a leggyakorlatiasabb értelemben is igaz: számos megbízás úgy érkezik, hogy a megrendelő nem tudja konkrétan megfogalmazni az elképzelését. Konzultáció nélkül bele sem lehetne kezdeni a munkába. Többször is találkozunk, mire megtudom, min fogok dolgozni.

Hogy kell a kliensekkel együtt gondolkozni?

Mondjuk valaki átalakítaná a lakása egy részét, de nem tudja megfogalmazni, milyenné. Amikor arra kérem, vessen papírra néhány gondolatot, azt szeretném tudni, milyen hangulatra vágyik, számítok rá, hogy az érzései fognak megjelenni, nem anyagok vagy színek. Ezekre reagálok. Nehezíti a helyzetet, amikor valami olyasmi a vágy, amilyet a szomszédban látott, én pedig találjam ki, hogyan legyen. De a halvány elképzeléseknek is meg kell felelni, csak olyan rajzot, látványtervet kell prezentálnom, amilyet ő meg tud szeretni. Mindig az első tanulmánytervvel kell megfogni, akár dizájntárgyról, akár családi házról van szó. Ezt követi a mérnöki munka, a feladat első része azonban merőben képző- és iparművészeti. Ezért van, hogy egy lépést sem teszek vázlatfüzet nélkül. Kis túlzással szólva mindent lerajzolok, ami a munkafolyamatban eszembe jut, és általában párhuzamosan 3-4 projekten dolgozom.

Ki csinálja a marketinget?

Senki. Vagy inkább mindenki. Nálunk nem attól kopogtatnak az ügyfelek, hogy kiragasztok egy óriásplakátot. Az elégedett ügyfelek térnek vissza és ajánlanak bennünket másoknak, csakis szájhagyomány útján. A weboldalunk hiányzik, tervezem is, csak mindig van sürgősebb feladat.

Mit szeretsz a vállalkozói életformában?

Építész-életformám van. Szeretem a szabadságát, de mindig nagyon sokat dolgozom. Viszont nem is munkaként fogom fel, a gondolatok nem igazodnak munkaórákhoz, csak jönnek folyamatosan, nekem pedig az a dolgom, hogy rögzítsem őket. Az eleje mindig nehéz, rátalálni a helyes irányra. De ez is csak az élet része.

Mik az árnyoldalak?

Minden építészeti pályázat nagy kihívás. Ezeken úgy 1-1,5 hónapot dolgozunk, ami anyagilag ritkán térül meg. Sikertelen pályázat esetén annyi a hasznunk, hogy szellemileg frissen tart.

Nemrég Komárom főépítésze lettél. Ez azért nagy dolog, bár köztisztségként a cégvezetéshez kevés köze van.

Komárom a szülővárosom, itt tanultam, itt az irodánk, itt élek, bár Pozsonyban és Bécsben végeztem és tanultam Budapesten is. Ebben a pozícióban egyelőre nagyobb a szabadság, mint az adminisztrációs teher. Főként tanácsadó vagyok, véleményezek a beruházásokról, rövid, közép- és hosszú távú terveket készítek. Komárom nagyon érdekes, úgynevezett ikerváros – az északi fele Szlovákiához, míg a déli Magyarországhoz tartozik –, alig egy óra Budapesttől, közel Pozsonyhoz és Bécshez is. A Duna mellett fekszik, ez óriási potenciál, amire építészként reagálni szeretnék, több kész tervem van. Azon dolgozom, hogy ezek meg is valósuljanak.

Például?

A mi Erzsébet-szigetünk hasonlít a budapesti Margitszigetre, nagyon érdekes hely. Oda terveztem egy Szerpentin nevű épületet. Három funkciója volna: kiállítótér, konferenciaközpont, továbbá van egy szeparálható, a Dunán úsztatható mobil részlege. A fenomén lényege, hogy a sziget csúcsán, a folyó közvetlen közelében fekszik, a szlovák-magyar határon. Erre a szellemiségre reagál szalagszerű tömegképzése, amely ikonikus látvánnyá teszi. Így hívnám fel a városra a figyelmet. Komárom városát ugyanis elég szerencsétlen módon elválasztja a folyótól a kikötő. De ha megvalósul a Dunamúzeum, a Dunán közlekedő emberek közel kerülnének hozzá. Észrevennék, milyen attraktív hely. A lekapcsolható uszályon úszó része pedig a Duna vonalán vinné hírét a városnak.

Ez kiírt pályázat volt?

Nem, soha senki nem kérte, én adtam feladatba magamnak. Kívül, a homlokzaton egy lépcsős szerpentinfolyosón fel lehet jutni 30 méter magasba, ahonnan kitűnő a rálátás a városra. Pillanatnyilag nincs olyan pontja Komáromnak, ahonnan felülnézetből rá lehetne tekinteni. Pedig szép volna, készítettem drónos felvételt is. Szívügyem, jó ideje foglalkozom vele.

Pedig nem is megbízás.

Nekünk, építészeknek olyannyira természetes saját magunk számára feladatot megfogalmazni, mint egy-egy átdolgozott éjszaka. Emlékszem, egyetemistaként ebbe még bele sem gondoltam. Ám azt már akkor észrevettem, hogy ezt a fajta munkát befejezni nem lehet, csak abbahagyni. Meghatározó része volt az életemnek, hogy Bécsben Zana Hadidhoz járhattam. Kimondottan azért felvételiztem az iparművészetire, hogy nála tanulhassak. Ő óriási név, teljesen extrém élethelyzet volt hozzá járni. Kérdés nélkül éjfélig maradtunk bent és dolgoztunk, nem ritkán 3-ig tartott a munka. Ez a lényeg. Ezért nem szeretem olyan nagyon a vállalkozó címkét.

Hol látod magad 10 év múlva?

Itt ülünk majd és beszélgetünk, én egy pályázati eredményhirdetésről érkezem, amelyet megnyertem, a beruházó pedig később sem gondolja meg magát. Hogy múzeum, stadion vagy középület, az teljesen mindegy. Illetve addigra szeretném elmondani, hogy Komáromban is beütött a Bilbao-effektus.

Az micsoda?

Az a jelenség, amikor egy neves építész – nemzetközi szóval starchitect – műve fellendít egy lepukkant városrészt, ahogy tette Frank Gehry Guggenheimje az addig jellegtelen ipari városban, Bilbaóban. A városnak nagyon drága volt, de attól kezdve támadtak a turisták, akiket nem is a kiállítás, inkább az épület vonzott oda. Ez annyira fellendítette a forgalmat, hogy egymást érték a beruházások. És ezt egyedül az építész fantáziájának és tehetségének köszönhette a város.