Mindenki, aki volt már állásinterjún, szeretett volna belelátni a vele szemben ülő, interjúztató HR-es fejébe:” Vajon miért kérdezi ezt tőlem? Mi lehet erre a helyes válasz?” és megannyi ehhez hasonló kérdés kavarog bennünk egy ilyen gyomorszorító szituációban. Most viszont megfordítjuk a szerepeket, és mi kérdezzük Pethő Anikó fejvadászt, az Aarenson Consulting Kft. alapítóját arról, hogy milyen is a másik oldal:
Mi a 3 legdurvább kérdés, amivel egy állásinterjún bárkit zavarba lehet hozni?
A múlt héten egy vezetői interjún arra kerestem választ, hogy mennyire reális a jelölt énképe. Ebből ugyanis kimutatható, hogy tudja-e mikor hibázik és milyen fejlesztendő területei vannak.
A kérdéseim:
- Kérem mondjon egy nagyobb kihívást jelentő feladatot, amit ma már másképp oldana meg, mint anno?
- Melyik volt az a munkahelyi szituáció, amikor a feladat megoldása során csalódott magában és úgy érzi önmagához képest alul teljesített?
- Milyen tulajdonságai hátráltatják abban, hogy az Ön által ideálisnak mondott vezetői szerepet betöltse?
Ezek a kérdések általában nem merülnek fel az emberben a TV előtt, vagy vezetés közben, de ezek tudnak igazán gondolatébresztők lenni karrierváltás, vagy egy pozíció eltérő szintű betöltése során. Az említett interjú végeredménye az lett, hogy a munkavállaló ezeket a kérdéseket nem elgondolkodtatónak, hanem tolakodónak és személyeskedőnek élte meg és jelezte, töröljem a rendszerünkből, mert nem élvezem tovább a bizalmát.
Sajnos a kényes kérdésekre nem minden esetben érkezik érdemi válasz, de itt a reakciók is sokat jelentenek számunkra. Soha nem személyeskedünk és munkánk nem engedi a meg bizonyos határok átlépését, de bizonyos emberi tulajdonságok feltárásához többre van szükség a motivációt firtató általánosságoknál.
Mi volt eddig a legfurcsább szituáció, ami történt veled interjúztatás közben?
Egyik kedves történetem, amikor felhívtam egy jelöltet egy pénzügyi munkakör kapcsán és interjút ajánlottam neki. Kérdezte, hogy jöhet-e a kollégájával, aki az irodában mellette ül, mert őt is érdekelné új lehetőség és ugyanazt csinálja, mint ő. Alapvetően nem zárkóztam el, de kicsit másképp kellett lefolytatni az interjút. Egy kávézót ajánlottam, ahol kötetlenebb beszélgetést folytathattunk és közben mindkettőjüket megismerhettem. Nagy volt a szimbiózis közöttük, egyik kérdésre az egyik a másikra a másik jelölt válaszolt. Kiegészítették egymás gondolatait és látszott, hogy tényleg egy mini csapatként működnek együtt. Az interjú után személyiségben az egyik jelölt közelebb állt a megrendelői elvárásokhoz is, amit jeleztem feléjük. Érdekes volt a reakció, mert az volt a válasz, hogy egyedül ők nem váltanának, legyen szó Magyarországról vagy külföldről, a cél az, hogy együtt tudjanak a jövőben is dolgozni.
Fejvadászként van-e valamilyen munkahelyi ártalmad, és ha igen, mi az?
Sajnos vagy nem sajnos, de igen. Alapvetően rengeteg előnyét élvezem a mindennapok során, ezért azt gondolom, aki az emberekre ennyire érzékeny és látja, érti őket, az nem tudja irodán kívül levetkőzni önmagát, hiszen saját adottságait kamatoztatja munkakörnyezetben. Amit gyakran tudat alatt is észreveszek, az általában a metakommunikáció. A testtartás hol megerősíti, hol ellenvéleményezi a szóbeli mondanivalót. Néha szöges ellentétben áll a kettő egymással, ilyenkor jót mosolygok magamban. Figyelem nélkül is teljesen nyilvánvaló számomra a nyitottság, az optimizmus, a kitartás és a szorgalom valakin. Alapvetően nem elemzem magam körül a világot és elvonatkoztatok a munkától, de én inkább azt a véleményt osztom, hogy jó HR-es abból lesz, aki ezekkel a kompetenciákkal születésétől rendelkezik és fejleszti, és azt a munkája során is kamatoztatja, mindamellett, hogy ez körülveszi őt a mindennapokban is.
Anikó a tavalyi Példakép Pályázaton bekerült az ország 50 Példakép vállalkozója közé. A vele készült interjú itt olvasható.
Kommentek